Slawomir Mrozek 1963. április 6-án hagyta el hazáját, Lengyelországot. Legálisan távozott, időről időre meghosszabbítva útlevelét. Elhatározta, hogy soha nem tér vissza. Úgy vallja, élete legdrámaibb, de egyben legörömtelibb perce volt, amikor így döntött. Bejárta a világot, élt Franciaországban és Mexikóban, miközben Lengyelországban az addig hatalmas népszerűségnek örvendő, a kormányzat által elkényeztetett írót árulónak kiáltották ki.

1996. április 10. Harminchárom év telt el azóta a drámai döntés óta, és újabb következik: Mrozek elhatározza, hogy hazatér. Ennyi drámaiság önmagában is elegendő volna egy abszurd tragikomédiához, de ő mégis naplót ír, szubjektív tárcagyűjteményt. És kiderül, hogy valóban ez a legmegfelelőbb formája a Hazatérésnek, így lesz a leghitelesebb ez a történet.

A könyv két különálló részből áll: az első rész címe Mexikó, s a még ott írt naplóbejegyzéseket tartalmazza, a másodiké Krakkó, ebben pedig tárcákat olvashatunk. A két egység formailag és látszólag témáját tekintve is elkülönül egymástól, de csak látszólag. Minden egyes írás a hazatérés nehézségéről szól, és apropóul szolgál, annak elmesélésére, hogy milyennek is látja a világot az író. A mexikói írások témája a jól érzékelhető tétovázás: vannak napok, mikor elege van a hatalmas, öntörvényű országból, és menekülne, máskor pontosan tudja, mennyire hiányzik majd az otthonává vált ranchó: legszívesebben maradna. Naponta új érzésekkel ébred, új emlékek törnek elő belőle.

A Rancho La Epifanián tanult bele az életbe, szinte bennszülötté vált, viszont Krakkó az a hely, ahol álmából hirtelen felébredve is érti a gyerekek szavait. Emlékek, epizódok ezek a rövidke naplóbejegyzések, hiszen minden fölösleges magyarázat nélkül is megérti, átérzi az olvasó, aki maga soha nem volt emigráns, hogy milyen nehéz ügy ez. A ranchó és Krakkó közti ingadozás azonban egy pillanatra sem válik unalmassá. Az apró történetek a lényegre törően, plasztikusan mutatják meg a mexikói és krakkói élet jellegzetességeit, a két életforma közti különbségeket és hasonlóságokat. A hasonló vonásokat viszont túlságosan komolyan veszi, és aggasztónak találja. Hátborzongató például az az epizód, amelyben egy mexikóvárosi rablótámadást helyez könnyeden krakkói környezetbe. Nem az a megdöbbentő, hogy ezt megteszi, hanem az, hogy az olvasó el is hiszi: egy ilyen eset ma akár Lengyelországban is megtörténhet! Mesél még a híres mexikói udvariasságról, a lengyelek félelmeiről, hazatérő emigránselődökről, majd az utolsó bejegyzéssel lezárja a Naplót, hogy végre hazatérhessen.

A második részben azonban folytatódik a Hazatérésem naplója – a Krakkóba való megérkezés nem jelenti szükségszerűen, hogy az emigráns hazatalált. A valódi otthon megkeresése, a megnyugvás a célja a további írásoknak. A lengyel valóság, amelybe harminchárom évnyi távollét után belecsöppent, ismerős, de idegen is. E második egység első megállapítása az, hogy nehezére esik megírnia ezeket a tárcákat, mivel úgy érzi, mindenki többet tud nála Lengyelországról. Újra meg kell ismerkednie szülőföldjével, az itteni viszonyokkal és nem utolsósorban el kell helyeznie magát ebben a régi-új közegben, helyet kell találnia a régi-új Slawomir Mrozeknek.

Az első, bizonytalan lépések után azonban fény derül arra, hogy mégis rendelkezik valami sajátos, nem elhanyagolható többlettel a lengyel író. Ez pedig a távolság, a rálátás képessége. Nem mintha nem láthatna jól az, aki soha nem hagyta el hosszú időre azt a helyet, ahol született. Inkább arról van szó, hogy Mrozek könyve az első oldaltól kezdve azért hiteles, mert a távolság nála elsősorban a gondolkodás felelősségét jelenti. Nem a Mexikóváros-Krakkó távolságról van tehát szó, hanem a mindenkori tárgy és az őt szemlélő távolságáról. És az sem ellentmondás, hogy bevallottan saját magáról ír (így tartja meg naplójellegét a tárcák gyűjteménye).

Mindennapi, kisszerű események adnak apropót a könnyed eszmefuttatásokra, ezekre a mini-esszékre, amelyek elgondolkodtató, de éles, plasztikus képet adnak a valóságról. Olvashatunk a comix, vagyis a képregény kapcsán a fantázia fontosságáról, a személyi igazolvány apropóján az elmúlt rendszer abszurditásáról, a dekadenciáról, az abszurdról, a lengyel hangulatokról. A csattanóra kiélezett kis történetek közt akad komoly, értő tanulmány a mai, modern színházról, játékos gondolatfutam az übermensch és untermensch értelmetlenségéről és aggodalmas eszmefuttatás a lengyel nemzeti neurózisról. Akadnak egymondatos bölcsességek, hosszabb és rövidebb tárcák, de ami közös bennük: mindegyik finom - hol élesebb, hol humorosabb, hol filozofikusabb - kritika a világról. Nem ostorozza a mai társadalmat, inkább figyelmeztetésül fedi fel hibáit, és a legtöbb esetben megbocsátó, legyen szó akár a lengyelekről, akár a világ többi részéről. Megbocsátó, mert hisz a változásban és alapjában véve az emberben is, iróniája és néhol fellelhető szarkazmusa is segítő szándékú. A könyvnek a tárcaműfaj jellegéből következően nincs lezárása, így a kérdés továbbra is kérdés marad (akkor is, ha 1990-ben Krakkó díszpolgárává avatták): vajon hazatalált-e Slawomir Mrozek?

Takács Nóra



Kapcsolódó link
Az Európa Kiadó honlapja