napi online kultúra és tudomány

KÖNYV
Ami az életművészetről tudható...
Ljudmila Ulickaja: Életművésznők
Budapest, Magvető Kiadó, 2004.


Az Életművésznők története a legelső mondattól kezdve magával ragadja olvasóját. Olyannyira, hogy aki belekezd a regénybe, abba sem tudja hagyni, míg a végére nem ért. A novellagyűjteménynek álcázott regény szerkezetéből adódóan megengedné a lassú, novelláról novellára haladó, ízlelgető olvasást, de az ellenállhatatlan írásmód arra késztet, hogy az olvasó egyhuzamban elolvassa. Lendületes, női érzékenységgel megírt műről van szó, az írónő jól ismeri, és szeretettel formázza meg hősnőit. Megkapó érzékenységgel kottáz le mindent, legyen szó akár a női lélekről, a környezetükről vagy a természetről. A regényben azonban nyoma sincs túlírásnak, cikornyának; az értő jellemzés sosem lesz sok, az Életművésznőkben nincs egyetlen felesleges szó sem. Puritán és gazdag nyelvű szöveg ez egyszerre. Nőregény, mert nő ír nőkről (nőknek?), de mégsem az, mert a jelző pejoratívnak tűnhet.

A kötet történetei novelláknak tűnnének, ha nem kötné össze az elbeszéléseket egy alak: Zsenya figurája. Zsenya minden történetben jelen van, kezdetben alig-alig tűnik fel – mintha csak az elbeszélés indokául venne részt az eseményekben. Az ő ismeretlen ismerősei ezek a nők, akik elmesélik neki az egész életüket vagy annak csak egy részét. Van köztük érett asszony, egészen fiatal kislány, nagyobbacska kamasz, idős néni, vallási csapongó és prostituált is. A fiatal, naiv és befolyásolható Zsenya kezdetben semmit sem ért. Saját sorsával, személyes tragédiájával van elfoglalva, tönkrement házassága és élete aggasztja. És mi sem jellemzi őt kitűnőbben, mint hogy az Anna Kareninát olvassa azért, hogy végre megismerhesse egy igazi nő drámáját. Amikor egy üdülőhelyen találkozik élete legelső életművésznőjével és leleplezi élethazugságát, értetlenül áll a történtek előtt. Aztán ahogy sorra jönnek ezek a különböző korú, különböző foglalkozású nők, akiknek kéretlenül megismeri művészetét – maga is lassan idősödik és nemcsak érteni kezdi, de meg is érzi az élethazugságok mozgatóit. A megértés nem szellemi ráismerés, hanem valami hallgatag beleegyezés, beletörődés. Kialakul egy kötelék, melyre csak az élete végén lel magyarázatot.

Az elbeszélések valójában egy igazi regény fejezetei. Ljudmila Ulickaja úgy állít össze egy novellagyűjteményt, hogy az egymással látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló történetek ravaszul Zsenya élettörténetét adják ki. Szigorú időrendben követik egymást az életművésznőkkel történt találkozások krónikái, Zsenya egyre idősebb és érettebb. Az író ravaszsága nemcsak abban áll, hogy a különálló novellák hogyan rendeződnek egy fontosabb regény építőköveivé, hanem abban is, hogy a novellaműfaj különböző hangvételek alkalmazására is lehetőséget ad. A stílus ugyanis észrevehetően változik, maga az elbeszélés technikája is más lesz, érettebb, kiforrottabb. Eltűnnek a naivságot, egy fiatal nő lelkét, ábrándosságát, kiforratlanságát tükröző befejezetlen mondatok a három ponttal, a narráció is megváltozik. Változik a hős, változik az egyes szám harmadik számú elbeszélő nézőpontja is. Alig észrevehető, leheletnyi csupán ez az átalakulás.

Zsenya mindenütt jelen van, kezdetben csak búvópatakként bukkannak elő életének halvány momentumai, amelyek a művésznők történeteit kísérik. Az elbeszélő, aki szigorúan Zsenya szemszögéből tárja az olvasó elé a történteteket, mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy a főhős éppen hol tart életében. Lassan felnőttek a gyermekei, elvált, majd újra összeköltözik egykor egy szerető miatt elhagyott férjével. Mindezt lényegtelen apróságként, mintegy ellenpontként állítva a valódi életművészet mellé. Változik azonban ez is, a svájci orosz prostitúciót megbízásból vizsgáló befutott forgatókönyvíró Zsenya főszereplővé lép elő, még akkor is, ha az orosz “sarkangyalok” tűnnének is az életművészet nagymestereinek. Nem tudni persze, hogy miben érett meg Zsenya – saját élete vagy ezeké a hősnőké edzette-e meg. A túlélni akarásért küzdő, de ezt a küzdelmet még maguk előtt is letagadó életművészek tapasztalataiból tanult vagy másból? Kiismerte-e az így-úgy létezni bíró és önmaguknak boldogságot hazudó lányok-asszonyok léttaktikáit, vagy netán kiismerte saját magát? Hatott-e rá a magának kiváló költői életművet álmodó nyugdíjas főiskolai professzorasszony története vagy az idősebb, bölcs fivért támasznak füllentő kislány esete? Vagy a mindennapokkal hadakozó Svájcba szakadt örömlányok története? Vagy a csúnyácska rokonlány meglett férfi szerető után vágyakozó dajkameséje? Mennyi részterülete lehet az életművészetnek!

Végül a történeteket és saját életét immár távolságtartóan és majdhogynem flegmán csak filmként szemlélő, öregedő Zsenyáról kiderül: ő mind közül – a szó legjobb és legvalódibb értelmében – a legnagyobb életművésznő.

Takács Nóra


Kapcsolódó linkek:
A kiadó oldala
A Magyar Narancs interjúja a szerzővel




Korábbi könyvkritikák:

Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl
Székely András: Szántó Piroska
Závada Pál: A fényképész utókora
Térey János: A Nibelung-lakópark
Henning Mankell: A férfi, aki mosolygott
Horváth Viktor: Át avagy New York-variációk
Slawomir Mrozek: Hazatérésem naplója
Végel László: Parainézis
Lévai Balázs: Bestseller
Günter Grass: Ráklépésben
XI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
Teslár Ákos: Ezeket kidobtam
John Lukacs: Budapest 1900
Johannes szívderítő temetése, Abszolút semmi köze a szexhez
Láng Zsolt: A szomszéd nő
Ingmar Bergman: Sarabande
Nádas Péter: Der einige Tod (Saját halál)
Háy János: Kotródom el
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Nick Hornby: Beszélgetés az angyallal
Cserna-Szabó András: Fél hét
Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf; könyv+CD-ROM
Peer Krisztián: Hoztam valakit magammal
Nagy Gergely: Adjatok egy pontot
Pina piedesztálon
Váncsa István: Hírvilág
Milan Kundera: Nemtudás
Jake Smiles: 1 link
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok
Ószabó Attila - Vajda Éva: Tényfeltúrás
Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János
Oravecz Imre: Héj
Viktor Pelevin: Omon Ré
Bujdosó Alpár: Avantgárd (és) irodalomelmélet
Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét?
Biczó Gábor: A tragédia délelőttje
Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor
Végel László: Exterritórium
Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1950.
Martinovics Tibor: Időállandó
Gombrowicz napló
Szerbhorváth Symposion
Szilasi: A selyemgubó és a "bonczoló kés"