napi online kultúra és tudomány

KÖNYV
Winston Churchill: Az angol ajkú népek története
Európa Kiadó, Budapest, 2004.


A szerkesztők három dolgot viselnek nehezen, ha recenzióról van szó: a késést, a magántermészetű nosztalgiákat, és a szabadjára engedett kritikátlan lelkesedést. Mivel az alább következő írás mindhárom vádpontban elmarasztalható, tartozom némi magyarázattal az olvasóknak is. Könyvekkel kapcsolatban egyetlen mentséget ismerek az időérzék elvesztésére: ha teljesen belefeledkezünk a műbe. Bár nem így terveztem, amikor átvettem a majd ezer oldalas kötetet, képtelen voltam gyorsolvasással és néhány – előre kiszemelt – részlet átböngészésével túlesni rajta.

Nem ment. A ráismerés örömével ízlelgettem az egyes részleteket, a Rózsák háborúját, Marlborough németalföldi hadjáratait, Peel, Disraeli és Galdstone parlamenti manővereit. A déja-vu oka az az érzés volt, amit az elmesélt történelem kelt az erre érzékeny kamaszban. A hajdanvolt kalandok valósága. Bizonyos kor után nem szégyen belátni, hogy a történelem fő vonzereje a nagyepika szabályai szerint hömpölygő romantikus történetben rejlik. Igazi – és mégis valóságos – hősökkel. Háborúk, trónviszályok, felfedezések, forradalmak. Talán ez az, ami miatt a leányom úgy tízéves kora körül csalhatalan biztonsággal sorolta a történelmet az "olyan fiús dolgok" közé.

Hogy egy magamfajta megkérgesedett tanáremberből újra kibuggyanjon a serdületlen lelkesedés, ahhoz persze a jó sztorin kívül kell még valami más is. A magával ragadó stílus. Aki elolvassa a blenheimi, vagy az omdurmáni csata leírását, sokáig emlékezni fog a hadvezérek sakkhúzásaira, az éjszakai menetelésekre, a dervisek üvöltésére, a dübörgő lovasrohamokra (éppen ezért kicsit szomorú, hogy az egykötetes kiadás szerkesztői buzgalmának számtalan csatarészlet esett áldozatul). Nem mellékesen ez a szöveg valóban Churchill-é, nem úgy, mint a csapatmunkában, bedolgozó történészek által megírt második világháború története. Azzal ellentétben a szerző itt nem akarta esetleges világpolitikai szempontjaihoz hozzáigazítani ez események leírását. (Aki a történelmet "felhasználva író" Churchill-re kíváncsi, olvassa el David Reynolds remek monográfiáját, amely 2002-ben jelent meg "In Command of History, Churchill Fighting and Writing the Second World War" címmel.) A gördülékeny, képekben gazdag és mégis "erős", nem irodalmiaskodó stílust remekül adta vissza a fordító, Somogyi Pál László. Bizonyára lehet találni olyan helységneveket a történeti földrajz tágas mezejéről, amelyeknek az elfogadott magyar megfelelője nem azonos a kötetben olvashatóval. De nincs se kedvem, se indokom fanyalogni. Amennyire meg tudtam ítélni, az ilyesfajta hibák száma bőven alatta marad a magyar könyvkiadásban megszokott minimumnak.

De nem lehet, kérdezhetné bárki, hogy a könyv hírnevét valójában a szerző más természetű hírneve tartja fenn? Nem. Churchill amatőr történészként is a nagy történetíró államférfiak táborába tartozik, mint Julius Caesar és Marcus Aurelius, és irodalmi hagyatékának minősége egyértelműen összemérhető, vagy meghaladja a történészből lett politikusok, Guizot, vagy Miljukov műveinek értékét. Pedig a két tevékenység, a történelem formálása és értelmezése külön dimenzió, más-más készségek használatát igényli. Itt mégis összeforr a két szerep: a cselekvő ember reflexióit olvassuk korábbi cselekvő emberek világra gyakorolt hatásáról. Jellemzései frappánsak, gyakran kicsit igazságtalanok, de ritkán rosszindulatúak. Közben pontosan kirajzolják az általa ideálisnak képzelt angol államférfit, aki – nem meglepő módon – elsősorban hadvezér és csak azután politikus, vagy szónok.

Hogy ez több mint egyszerű szerzői szimpátia, arra álljon két példa. A 870-es évek dán betörései kishíján felmorzsolták a szász társadalmat. Ezzel kapcsolatban a következőt írja Churchill: "Hogy ez mégsem történt meg, azt annak köszönhették, hogy – mint a történelem szinte minden válsága idején – az általános zűrzavar és hanyatlás közepette színre lépett egy nagy egyéniség." (68. o.) Aki Nagy Alfréd lesz.

Jó száz évvel később Tanácstalan Ethelred uralkodásának leírását pedig a következő kommentár vezeti be: "[A]z angolok, akik a nehézségekkel és veszélyekkel szemben oly nagyszerűen megállták a helyüket, akik jó vezetőkkel az élükön legyőzhetetlennek bizonyultak, a biztonságban elernyedtek, elpuhultak." (90. o.) A saját korába való kikacsintás persze alig leplezett, akár miniszterelnöksége előtt, akár utána születtek ezek a mondatok. De az vesse rá az első követ, aki írt már történelmet, és nem kísértette meg a vágy, hogy eközben kortársainak adjon tanácsot.

Előttünk áll tehát a maga szégyentelen egyszerűségében a történelem "nagy ember-elmélete", ami történetfilozófiának ugyan eléggé vékonyka, de dramaturgiai szervezőelvként tökéletesen beválik. Nincsen nagy teleológiája, mint a whig történetíróknak, akik az alkotmányos szabadság folyamatos kibontakozását látták Anglia mindenkori történetében. Nincs társadalomtudományi elkötelezettsége, mint a pozitivistáknak. Viszont van sodró lendülete és fordulatos cselekménye. A hősökre kihegyezett drámai alapállásból következik az is, amit nem fogunk találni Churchill művében. Elsősorban társadalomtörténetet. Bár a harmincas évekre a kis emberek (vagy legalábbis a "kisebb emberek") tömegeinek története beépült a történetírás főáramába, ha erre vagyunk kíváncsiak, akkor a Churchill-kortársak közül az ugyancsak roppant népszerű és remek stílusú G. M. Trevelyanhez kell fordulnunk. Hasonló okokból nem lesznek elkényeztetve azok, akik az angol nyelven beszélő világ kultúrtörténetének főbb elemeivel szeretnének megismerkedni. A cselekvő emberek háttérbe szorítják a gondolkodó, alkotó embereket, pedig nyilván nem túlzás azt gondolni, hogy Darwin munkásságának hatása az emberiségre nagyságrendekkel nagyobb, mint Salisburyé. De ennyi elég is a hiányosságokból. Különösen, mivel még valami hiányzik mind a könyvből, mind Churchill, az utolsó büszke imperialista egész személyiségéből. Ez pedig az Atlanti-óceán két partján hagyományosnak tekinthető kölcsönös angol-amerikai gyanakvások és előítéletek csokra. Az anyai ágon amerikai Churchill valóban őszintén hitt az “angolszász faj” kulturális egységében és végső politikai egymásrautaltságában. A hőskultusz mellett ez a mű másik vezérmotívuma.

Aki tanulmányaiból úgy emlékszik, hogy a történelem emészthetetlen adathalmaz, aki a történelmi regények fordulatait hiányolja a hivatásos történetírók szövegeiből, vagy aki egyszerűen csak egy jó könyvet szeretne a magáénak tudni, az ne várjon tovább! Jön a nyár/ősz/tél, lehet olvasni! Aztán kikérdezem!

Meszerics Tamás


Kapcsolódó link:
A kiadó honlapja
A Múlt-Kor történelmi portál írása Churchill-ről
Churchill életrajza
A Churchill Centre oldala



Korábbi könyvkritikák:

Petra Hůlová: Homályos üvegen át
Richard Pollack: Az igazi Bruno Bettelheim
Andrzej Stasiuk: Dukla
Mario Vargas Llosa: A Zöld Palota
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
Ljudmila Ulickaja: Életművésznők
Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl
Székely András: Szántó Piroska
Závada Pál: A fényképész utókora
Térey János: A Nibelung-lakópark
Henning Mankell: A férfi, aki mosolygott
Horváth Viktor: Át avagy New York-variációk
Slawomir Mrozek: Hazatérésem naplója
Végel László: Parainézis
Lévai Balázs: Bestseller
Günter Grass: Ráklépésben
XI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
Teslár Ákos: Ezeket kidobtam
John Lukacs: Budapest 1900
Johannes szívderítő temetése, Abszolút semmi köze a szexhez
Láng Zsolt: A szomszéd nő
Ingmar Bergman: Sarabande
Nádas Péter: Der einige Tod (Saját halál)
Háy János: Kotródom el
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Nick Hornby: Beszélgetés az angyallal
Cserna-Szabó András: Fél hét
Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf; könyv+CD-ROM
Peer Krisztián: Hoztam valakit magammal
Nagy Gergely: Adjatok egy pontot
Pina piedesztálon
Váncsa István: Hírvilág
Milan Kundera: Nemtudás
Jake Smiles: 1 link
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok
Ószabó Attila - Vajda Éva: Tényfeltúrás
Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János
Oravecz Imre: Héj
Viktor Pelevin: Omon Ré
Bujdosó Alpár: Avantgárd (és) irodalomelmélet
Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét?
Biczó Gábor: A tragédia délelőttje
Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor
Végel László: Exterritórium
Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1950.
Martinovics Tibor: Időállandó
Gombrowicz napló
Szerbhorváth Symposion
Szilasi: A selyemgubó és a "bonczoló kés"