napi online kultúra és tudomány

KÖNYV
Ha Richard Wagner ezt tudta volna! – a Wagner-klán sötét évtizedei
Brigitte Hamann: Winifred Wagner avagy Hitler és Bayreuth (fordította: Győri László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.)


Közhely, hogy Richard Wagner a zenetörténet egyik legellentmondásosabb alakja. Bizony, még a nagy elméknek is gondot okoz, amikor véleményt kell nyilvánítaniuk az emberről, a zeneszerzőről. Ligeti György például ezt mondta egy interjúban: "Wagnert gyűlölöm és csodálom" (Muzsika, 1998. május), és ugyanerről a kettőségről tanúskodnak Thomas Mann 1940-es mondatai is: "Mind a mai napig mélységesen megrendülök, ha Wagner zenéjének csak egyetlen taktusa is a fülembe ér. [Művészete azonban] nem más, mint pontos szellemi előfutára annak a metapolitikus mozgalomnak, amely ma a világot terrorizálja. Ez az a mozgalom, amelyet le kell verni, ha Európában valóban új rendet akarunk."

Hogy erről mennyire tehet Wagner és mennyire az utókor – közvetett módon erre is választ ad Brigitte Hamann Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth című könyve. Ha nem is határozott választ, de mindenképpen árnyalja a zeneszerzőről és utódairól kialakult képet. Az biztos, hogy Wagner sokakat egyszerre vonz és taszít; de milyen érdekes, hogy ő maga is hasonlóképpen gondolkodott némely, főleg zsidó származású művésztársáról. Leendő felesége, Cosima 1869. december 7-én a következőket jegyezte naplójába: "Richarddal Mendelssohnról beszélünk. A kristályt említjük; a Hebridák-nyitány olyan tiszta, olyan sima, olyan jól hangzó, olyan biztos formájú, mint a kristály, de éppoly hideg is. Ijesztő az ilyen óriási tehetség, mint Mendelssohn; a mi zenei fejlődésünkben semmi keresnivalója." A napló egy hét múlva a Tannhäuser című legenda költőjét említi hasonló felhangokkal: "Este Richard egy Heine-kötetből olvas. Mint mindig, hasonlíthatatlanul zseniális […] és nagyon visszataszító."

Mindezeket csak kiegészíti Wagner leghírhedtebb, A zsidóság a zenében című cikke, melyben többek közt annak a zeneszerzőnek (Giacomo Meyerbeernek) is nekimegy, aki nem csak Wagner korai operáin hagyta rajta kézjegyét, de aki nélkül a nagy wagneri zenedrámák sem kristályosodhattak volna ki. Az említett tanulmányt a Lohengrin írásának idején, 1850-ben jelentette meg K. Freigedank álnévvel, de szerzője a húsz évvel későbbi átdolgozása után már habozás nélkül a saját neve alatt adatta ki. És hogy még jobban elbizonytalanodjunk, említsük meg továbbá azt az életrajzi tényt, hogy Wagner egy főrabbi fiára bízta utolsó befejezett operája, a Parsifal ősbemutatóját 1882-ben, és kizárólag Hermann Levi karmester vezényelhette a mű további előadásait is a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, egészen 1894-ig.

Nos, Hamann könyvének főszereplője már kevésbé ellentmondásos személyiség: Winifred Wagner (1897–1980), a zeneszerző menye – személyesen már nem is ismerhették egymást – buzgó náci volt, Hitler csodálója, és ezt cáfolni soha nem adott okot. Amikor azonban a klán történetébe bekapcsolódunk, Richard Wagner húsz éve halott. Utódai egy fedél alatt élnek a Wahnfried villában, a béke és a burjánzó zsidógyűlölet szigetén, Bayreuthban. A négy, felnőttkorba ért Wagner-gyermek között ott van Eva, és férje, a fajelméletéről méltán hírhedt Houston Steward Chamberlain. Itt él az idős és feledésbe merült Cosima, aki már képtelen úgy elaludni, hogy altató gyanánt ne hajtana fel egy pohár sört, és itt tengeti életét Siegfried is, az apja árnyékából kilépni képtelen zeneszerző. Már ötvenedik éve felé közeledik, de utóda még nincs, ami az életmű gondozása szempontjából beláthatatlan következményekkel járhat. A Wagner-klán tehát végre örököst szeretne, amikor a régi jóbarát, Klindworth révén megismerkednek egy tizennyolc éves angol lánnyal, akit árvaságából a nagyszakállú öregúr – számos Wagner-zongorakivonat készítője – és felesége ragadott ki és nevelt fel. Winifred Williamsből nagyszerű anya lehet – gondolta Cosima –, hiszen Klindworthéknál nem csak a Wagner-muzsika szeretetét szívta magába, hanem azzal együtt az antiszemitizmust is.

A könyv első egy-kétszáz oldala többek közt azért rendkívül érdekes, mert képet kapunk a Wagner-utódok életéről, vagyis arról a korról, amivel – legjobb tudomásom szerint – a zenetörténész szakma idáig nemigazán foglalkozott behatóan. Noha Brigitte Hamann nem arra vállalkozott, hogy A zsidóság a zenében című cikktől kiindulva a Wagner-unoka koncentrációs táborbeli ténykedéséig bemutassa a Wagner család antiszemitizmusát, mégis a Wagner-életrajz vaskos függelékét jelentik ezek a lapok. Merre vezetett a négy gyermek útja, mi lett Wagner szellemi hagyatékával, hogyan teltek a hétköznapok a Wahnfried villában Cosima uralma alatt? Igaz ugyan, hogy a Bayreuthi Ünnepi Játékok egy-egy fejezetével – beleértve a Harmadik Birodalombeli éveket is – több munka foglalkozott, a hullámvölgyek szabdalta sikertörténetet azonban egyik tanulmánykötet szerzője sem láttatta ennyire folyamatában, mint Brigitte Hamann. Az 1920-as évekbeli újraindulásától kíséri figyelemmel a nagyszabású Wagner-ünnepet és olyan kulisszatitkokat tár fel előttünk, amelyekről eddig legfeljebb csak téves információkon alapult kósza hírek keringtek. A végig gördülékeny és olvasmányos stílusban fogalmazott oldalakon a huszadik század olyan karmesteróriásai is fel- majd letűnnek, mint Fritz Busch, Arturo Toscanini, vagy Wilhelm Furtwängler. (Herbert von Karajan, aki kétszer is belépett a náci pártba, csak azért nem vert gyökeret Bayreuthban, mert nem bírta elviselni, hogy Wieland Wagner és nem ő rendezi az előadásokat.)

Hamann korábban megjelent Hitler-életrajzának folytatása ez az ezeroldalas, komoly munka, mely a történelmi eseményekkel párhuzamosan, izgalmas detektívregényhez hasonló módon göngyölíti fel a Wagner-család és a Harmadik Birodalom kapcsolatát, s hoz napvilágra eddig soha nem hallott, néha megdöbbentő, néha megmosolyogtató tényeket. Megtudhatjuk például, miként ruccant át Siegfried az Egyesült Államokba pénzadományokat gyűjteni a vegetáló ünnepi játékok számára, miként tárgyalt összeszorított fogakkal a zsidó nagyiparosokkal (és néhány kupica után miként kezdett heves zsidózásba előttük). Részletesen megismerhetjük azt is, hazafelé Siegfried és neje miként vacsorázott együtt Mussolinivel. Megtudhatjuk Hitler első, 1923-as bayreuthi látogatásának körülményeit, valamint azt is, miként küldött Winifred vaskos papírkötegeket a börtönbe, hogy a fogságát töltő rabnak legyen mire írnia a Mein Kampfot. Arról is olvashatunk, hogy kiszabadulása után Hitlert egy vadonatúj Mercedes-szel ajándékozta meg a zongoragyáros Bechstein-család, és azt is, a családban csak Wolf névre hallgató barát miként mondott esti mesét a Wagner-unokáknak. Ezek mozzanatok így, szövegkörnyezetükből kiragadva talán pletykaízű fecsegésnek tűnnek, azonban a könyv lapjain egységgé, rendkívül árnyalt korrajzzá állnak össze. Hitelességüket pedig az garantálja, hogy közlésükkor a szerző mintegy félszáz levéltár anyagára, valamint számtalan szóbeli közlésre, magánarchívumban talált kincsekre és portréfilmekre támaszkodott.

Köszönetnyilvánításából az is kiderül, hogy a szerző értékes, sőt, talán elengedhetetlenül fontos részletek közlésétől kényszerült eltekinteni, amikor a többnyire segítőkész Wagner-utódok nem engedélyezték a kiadott dokumentumok minden pontjának közzétételét. A négy örökös így például arra sem adott engedélyt, hogy Hamann publikálja azokat a leveleket, amelyeket Winifred Wagner írt legnagyobb fiához, Wieland Wagnerhez. Ennek ellenére a szerző kérdéseire „mindig készségesen válaszoltak”, ami azért – tudjuk – mégsem ugyanaz. Elkeserítő és egyben elképesztő, hogy Brigitte Hamann úgy kényszerült megírni nagyszabású könyvét, hogy az egyik leszármazott "jóvoltából" nem kapott betekintést Winifred és Siegfried Wagner hagyatékába sem.

Winifred egész életében, 1980-ban bekövetkezett haláláig hangoztatta antiszemita és nácibarát nézeteit. Közvetlenül a háború után, a nagy magyarázkodások korában azonban úgy nyilatkozott, hogy Hitlerrel való kapcsolata pusztán emberi, és nem politikai természetű volt. Talán erre hagyatkozik Hamann, amikor az utószóban úgy jellemzi Winifredet, mint aki "nem volt hős és nem volt bűnös, hanem egy volt abból a jóhiszemű, elvakított tömegből, amely áldozatul esett a nagy csábító, Hitler káprázatának." Hogy igaza van-e, ki-ki döntse el maga.

Várkonyi Tamás

A kötetből származó illusztrációkat a kiadó engedélyével közöljük!

Kapcsolódó linkek:
Az Európa Kiadó oldala
Richard Wagner életrajza
Richard Wagner írásai magyarul
A Richard Wagner Archívum oldala
A Bayreuth-i Ünnepi Játékok oldala



Korábbi könyvkritikák:

Milan Kundera: A függöny
Viktor Pelevin: Számok
John Lukacs: Egy nagy korszak végén
A szépség története
Katherine Mansfield: Elbeszélések
Winston Churchill: Az angol ajkú népek története
Petra Hůlová: Homályos üvegen át
Richard Pollack: Az igazi Bruno Bettelheim
Andrzej Stasiuk: Dukla
Mario Vargas Llosa: A Zöld Palota
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
Ljudmila Ulickaja: Életművésznők
Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl
Székely András: Szántó Piroska
Závada Pál: A fényképész utókora
Térey János: A Nibelung-lakópark
Henning Mankell: A férfi, aki mosolygott
Horváth Viktor: Át avagy New York-variációk
Slawomir Mrozek: Hazatérésem naplója
Végel László: Parainézis
Lévai Balázs: Bestseller
Günter Grass: Ráklépésben
XI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
Teslár Ákos: Ezeket kidobtam
John Lukacs: Budapest 1900
Johannes szívderítő temetése, Abszolút semmi köze a szexhez
Láng Zsolt: A szomszéd nő
Ingmar Bergman: Sarabande
Nádas Péter: Der einige Tod (Saját halál)
Háy János: Kotródom el
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Nick Hornby: Beszélgetés az angyallal
Cserna-Szabó András: Fél hét
Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf; könyv+CD-ROM
Peer Krisztián: Hoztam valakit magammal
Nagy Gergely: Adjatok egy pontot
Pina piedesztálon
Váncsa István: Hírvilág
Milan Kundera: Nemtudás
Jake Smiles: 1 link
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok
Ószabó Attila - Vajda Éva: Tényfeltúrás
Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János
Oravecz Imre: Héj
Viktor Pelevin: Omon Ré
Bujdosó Alpár: Avantgárd (és) irodalomelmélet
Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét?
Biczó Gábor: A tragédia délelőttje
Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor
Végel László: Exterritórium
Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1950.
Martinovics Tibor: Időállandó
Gombrowicz napló
Szerbhorváth Symposion
Szilasi: A selyemgubó és a "bonczoló kés"