Dino Buzzati akkor halt meg, amikor én születtem, tehát ha izgatóan modern képregényt akarok látni, akkor csalódás ér. A művészi értékű képregények általában több év késéssel érkeznek hozzánk, mint például Spiegelman 1986-os Maus-regénye avagy Dino Buzzati Szerelem utolsó látásra című képes poémája 1969-ből, ami 1981-ben jelent meg először a Magvetőnél (akkor még Telegdi Polgár István fordításában). Lemaradást hozunk be, ha abszolváljuk őket, és a Nyitott Könyvműhely Kiadó Artcomix sorozatának, is ez lehetett a célja, amikor Buzzatit választotta, és Dánél Mónikával újrafordíttatta.

De amíg Spiegelman pengeéles ma is, Buzzati „öreg és fáradt”. A szerző legfontosabb regénye, a Tatárpuszta, a II. világháború előtti Olaszország allegorikus, kafkai ízű képe is elég ásatag, ez a műve viszont olyan, mintha egy régi, kiadatlan Fellini lenne az elfekvő hagyatékból. (A szerző ihletőként említi két képével kapcsolatban.) Frissnek semmiképp sem nevezhető, tele van egy valahai szexuális forradalom mára petyhüdtté vált propagandájával, a hatvanas évek szépségideáljainak elnagyolt rajzaival, húsos ajkakkal, lollobrigidásra húzott, élvetegre rajzolt szemekkel, harisnyakötőkkel és rengeteg cicivel.

Buzzati Orpheus-feldolgozása a meghalásról és túlvilágról szóló jól ismert történet, sokan feldolgozták már előtte, akik még mindig egy görög mesében találják meg a választ a vágyakozásra, amellyel halottaikat hoznák vissza az életbe. Buzzati szürreális és erotikus képeket firkál a bús-fájdalmas történethez, miközben a szöveget modern városi környezetbe helyezi, és Orpheusból popénekest csinál. A képek naivnak és esetlenül megrajzoltnak tűnnek, 30 éves bágyadt, múltidéző erotikájuk senkit sem csigáz fel. A könyvet lapozgatva határozottan antikvárium-érzésem van, lehet, hogy a grafika erőtlen színei miatt is: a fekete-fehér mellett betegesen halvány hússzínek, fakózöldek szerepelnek, és rengeteg a sárga. Ha valami érték mégis megmaradt ebben a műben, az az, hogy a szerző vitathatatlanul könnyű kézzel nyúlt a témához, levegőssé téve ezt az eléggé elhasznált szerelem-halál-gubancot. Ennek az Orpheus-újrafeldolgozásnak a legfőbb értéke az a könnyedség, amellyel az élet szorongó szeretetét és az ijedt életbekapaszkodást megragadja.

Ez a gazdagon illusztrált mesekönyv az Orpheusz-sztoriból az énekes dalait teszi dominánssá, mert a konkrét személyhez, Eurához kötődő szerelmi szál „elhalóan halk”. Orfi dalaiban azokat a pillanatokat zongorázza végig az alvilágban, amelyeket ott elfelejtettek: az élményeket, amelyek az élők bőrét megborzongatják, amikor először sejtik meg a halált. Arra kell rájönnünk, amire már sokszor: ez az izgalom úgy itatja át létünket, hogy fel is fokozza élvezeteink egyszeriségét, főleg szerelmeinkét. Ezért a sok pucér nő Buzatti kötetében. Nem új gondolat, nem is rendít meg vele alapjaimban, csak csiklandozgat a különösen elöregedett, dekadens grafikáival. Hiába, az olaszoknak nem hiszi el az ember a sötét szorongást és a dekadenciát. Buzzati könyve úgy igazolja ezt az előítéletünket, hogy a halál témája kapcsán az élveteg életigenlést hirdeti vizuálisan tobzódva hegyes cicik és harisnyakötős combok között.

Helmeczi Hédi

Az illusztrációk a kötetből, a kiadó honlapjáról származnak.

Első magyar kiadás:DINO BUZZATI: KÉPES POÉMA, MAGVETŐ, 1981., FORDÍTÓ: TELEGDI POLGÁR ISTVÁN


Kapcsolódó linkek:
A kiadó oldala
Részletek a könyvből
Információk a szerzőről angolul és olaszul