napi online kultúra és tudomány

MÉDIA
Kint is vagyok, bent is vagyok I-III.
A méda és sztárjai


Navigare necesse est

Már nem emlékszem, milyen apropóból kifolyólag büntettem magam a távirányító gombjainak véletlenszerű nyomogatásával, de nem is kell ok, bűnösök vagyunk mindannyian. A Dalnokok ligája ment, melyben a gusztustalanságnak oly végtelenül atavisztikus esszenciája sűrűsödik, hogy még a gondos háziasszonyok kezében is megáll a krumplihámozó kés. Nem vagyok igazi mazochista, csupán látens, így ebből a negyedórából kellett modelleznem a műsor teljes corpusát. Szerencsére éppen a nyári első félidő végjátékához volt szerencsém, és ebben a röpke pillanatban is médiatörténeti pillanat várt. Egyrészt láttam Új Pétert és Nagy Ferót szmokingban, mely látvány önmagában is kimerítette a vizuális szennyezés tényét, plusz örökre eltántorított az Új Péter Fan Club soraiból, (babos kendőm sosem volt, Feróért nem sírok.) Mind a zsűri, mind a fellépő együttesek arról győztek meg, hogy van élet a halál után. Ha levitézlett zenekarok ilyen virulens életjeleket produkálnak ahelyett, hogy csendesen kötögetnének a sarokban, akkor a tv-nek kell, hogy legyen valami gigaerős tudatmódosító hatása, mely mindörökre kiöli a szégyenérzetet.

Szegény Hajós Andrásnak ebből feltehetőleg aránylag kis dózis jutott, ezüstös halántékú szép személye így vált a zsigeri undor által indukált lázadás (ah, mily heroikus szó, mégsem törlöm!) iskolapéldájává. Egyrészt, nem volt hajlandó a spontán buzizás szép hagyományának folytatására. Fúj, rosszpont, buta fiú! Miután kiejtette a köcsögduda szót, melyet Harsányi Levente immár győzhetetlen poénként reptetett világgá a közönség boldog kacaja mellett, Hajós szolgálatkészen felajánlotta, hogy ha ez ennyire bejön, esetleg megismételné párszor. De ez még csak a spontán szabotázsakció kezdete volt, Hajós később annyira kezelhetetlenné vált (elegáns ívet húzva a 80-as évek szintipop műfajától a zsűri pad alatti kéztartásáig egy egyszerű maszturbációs asszociáció segítségével), hogy egyeseknek figyelmeztetnie kellett őt a gázsijára. Ül a kutya.

De ez a piciny epizód annyira felkorbácsolta a kedélyeket, hogy hazánk legerősebb embere (akit szintén találat ért) sértődötten közzé tette: na, akkor húzzunk haza, az Animal cannibals pedig soha többé nem meri majd borotválni hónalját. Végre entrópia. Rulez.

Non scholae, sed vitae discimus

Tudja Isten, miért nem vagyok képes Árpa Attila könyvét Arany János mellé beszuszakolni a könyvespolcomon, ha már egyszer tartani szoktam az abc-t. Ha tematikai szempontjaim lennének, akkor egyszerűen beraknám Stendhal: Vörös és fekete és Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai kettősének satujába, és elégedetten hátradőlnék. De természetesen korántsem áll szándékomban ilyen idióta rendezőelv szerint szétzilálni a könyvespolcomat. Különben is, a könyvet már minden azonosító jelétől megfosztottan kaptam, nehogy csúnyán nézzenek rám az ortodox bölcsészlányok a metróban.

Pedig. Ha valahol, akkor a bölcsészkaron mindenképpen kötelező olvasmány kéne, hogy legyen az RTL KLUB sebesen bucskázva távozott „Kreatív igazgatójának” a könyve. Figyelem, a címlapon szereplő nagy K nem véletlen, hanem spontán, – a médiában és a reklámszférában egyre eszkalálódó – kísérlet a magyar helyesírás revideálására. Grétsy László, érted kiáltunk, gázolj vérben térdig!

De dicsérni jöttem, nem temetni. Bár, mint irodalmi alkotás, vagy mint könyv, természetesen nem létezik a Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem c. dolog, izé, bigyó, azonosíthatatlan repülő tárgy, de mint korrajz – és ennek ékezetes formája – igenis kikerülhetetlen. A legnagyobb hülyeség ugyanis a struccpolitika. Gondoljunk csak bele, már maga Berzsián költő sem volt képes az önmegtartóztatásra tévéügyben, mi miért lennénk acélosabbak! Márpedig, ha mi bekapcsoljuk a dobozt, nekünk pontosan az a langyos és barna anyag vágódik a képünkbe, melynek Árpa avatott szakértőjévé avanzsált, és, ha volt olyan kedves, hogy megossza tapasztalatait a plebssel, ezt kár visszautasítani. Megszületett ugyanis az a könyv, mely önkéntelenül önmaga paródiája egyben (hiszen ún. „ösztönös” szerző munkájáról van szó), egy olyan közegről, mely szintén az.

Árpa jó munkát végzett, hiszen nincs ma Magyarországon olyan író, (éppen azért, mert mindenki olyan szagérzékeny, és távol tartja magát, aki pedig beszáll a ringbe, azon nyomban zombisodik), aki pontosabban le tudná írni a kollektív kurvulás okozta strukturális, inter- és intraperszonális rothadást, mint kedves szerzőnk. Ismernünk kell ellenségeinket, így aztán az a szerény javaslatom, hogy hímzett batisztzsebkendőt az orr elé, és hajrá a mélybe.

Odi et amo

Novák Pétert, a kereskedelmi tévézés frontharcosát belülről rágja a kór. Bár a jóléttől rárakódott pocit sikerült minimálisra leapasztania, – mely fegyvertényhez ezúton is gratulálunk –, sunyin ölő ambivalencia szeli ketté lényét. Mivel ez az identitáskrízis nem magányosan zajlik, hanem széles nyilvánosság előtt, illő górcső alá venni. Épeszű ember nem hiszi, hogy jó lehet hajnalban pl. Ábel Anitával párban húzni az igát, de élni csak kell valamiből. A probléma akkor van, ha valakiben marad egy szemernyi nosztalgia régi énje után, Novák pedig mást sem csinál mostanában, mint búsan törölgeti a szeméből a könnycseppeket.

Még évekkel ezelőtt a Bárka színházban kezdődött a rontás, ahol tévéshow-t vezetett egy Kárpáti Péter darabban, a szerep testhezálló volt, már akkor is. Idén, a Szent Iván napjában már jóval kevesebb vehemens energia jellemezte alakítását, inkább valamiféle idült katatóniában csúszott össze szerep és személy a műsorvezetői fotel mélyében. A film egyik legpontosabb képsora volt, gratula.

A válság közben tovább mélyült, ezt a Viván konstatálhattam a minap. A Kimnowak újra dübörög, és megkísérli kiharapni a részét a tutiból, egy, a nyolcvanas évek hangulatára hajazó videoklipben. A hangszerelés, a látvány és Novák kellemesen ösztövér figurája egyaránt időutazást ígér, a szöveg viszont keményen beszól, kecske is káposzta is alapon, már ahogy azt Móricka elképzeli. Költözz ki, kiabálja (90 fokban elforgatott) VV logós pólóban emberünk, és nem tudok másra gondolni, hogy nála már rég nincsenek otthon. Kár, kár, kár. Soha már, mondta a holló.

miss klaviatúra



Korábbi kritikák: