Akkor döntöttem el, hogy nem hagyom szó nélkül az Utókor ítélete című komolyzenei műsort, amikor az első, Bachról szóló rész végén lúdtollal véste be a nagykönyvbe a halhatatlan zeneszerző nevét egy hatfős utókor. A következő adás azonban nem adta könnyen magát. A Magyar Televízió weboldalán nem hagytak jeleket, V. Xavér honlapján 2001-es frissességű programok szerepeltek, a bulvársajtó képviselői pedig csupán egy téves telefonszámrejtvénnyel szolgáltak (06-30-XVA-RN-US). Az MTV szórakoztató műsorok szerkesztőségénél csak annyit tudtak, hogy a személy és a műsor létezik, a kulturális műsorok mellékén pedig érdeklődésemre így kérdeztek vissza: az egy vallási műsor, ugye? Kicsit magam is elbizonytalanodtam. Annál is inkább, mivel a Google (akkor még csak) egyetlen informatív oldalt dobott ki az Utókor ítéletére, nevezetesen a Jobbik Magyarországért Mozgalom aktualitását vesztett műsorajánlóját. A múlt héten aztán baráti SMS érkezett: „az utokor itelete, mtv 22.35”. És valóban.

Mivel én, mint egyszerű tévénéző, igazán nem tudhatom, melyik tévés iskola tanítja, hogy a komolyzenei műsorhoz hollywood-i szélesvászon dukál, ezen nem is akadok fönn. Örülök annak, hogy az ezúttal Vivaldinak szentelt műsor kezdőzenéjére gond nélkül ráismerek (Négy évszak, Tavasz).

V. X. egy hatalmas billenéssel üdvözöl, s innentől marad is ez a képernyőképtelen ingamozgás. Jó, nem azt mondom, hogy Szellő Pista drótra húzott szemöldöke az etalon, de egy tévéműsor vezetője – még ha kulturális is – legalább az operatőrre legyen tekintettel, ha már nézőit nem tiszteli meg testi-gondolati összeszedettségével.

A kötetlen beszélgetést, melyre egy teremnyi muzsikus gyűlt össze, Xavér rögvest szabadkozással kezdi, az első műsorra érkezett kritikákra utalva. Ám hamar kiderül: nem önvizsgálatról van szó, csak kell a felvezetés az első kétes eredetű, mókás anekdotának. Miután mindannyian jól kikacagtuk magunkat, a történet pontozását a műsorvezető Kovács Dénes Kossuth-díjas hegedűművészre bízza, aki kicsit zavartan, de megnyugtatja Xavért, hogy a sztori kellőképp spontán volt, sőt, improvizatív. A műsornak ez az utolsó valahogyan is szerkesztett pontja.

Az Utókor ítéletének (ál?)naiv tételkérdése így hangzik: "Szerintetek (zenészek egymás közt, nézők kizárva) a zeneszerzőnek a halála után van-e joga beleszólni abba – még ha posztumusz is –, hogy műveivel mi történik? (sic!)" És innentől kezdve igazi álbeszélgetés indul, ahol is V. X. az orgona előtt csúszkálva-dülöngélve mondja az okosat, a képközépre komponált hallgatóság pedig leesett állal és kipeckelt szemmel figyelmez reá:

"Úgy hiszem, hogy a barokk korban, sőt, később is, az emberek, mivel sokkal inkább mindennapi táplálékuk volt a komolyzene, nem tudományoskodva fordultak a zenéhez, hanem esténként három-négy-öt barát összeállt, előkapták a hegedűjüket, az egyik frazeált, a másik meg esetleg kihagyott pár ütemet, mert nem tudta olvasni a kottát…" A szerkesztők – Kazimir Annamária és Szilágyi Anna – pedig a közönség egy lelkesebb részének ájtatos bólintását vágja a mondat nem létező végére, pont gyanánt.

Végre aztán Vivaldiról is szó esik, megtudhatjuk, hogy utálta a parókát, és mindig közszemlére tette vörös hajkoronáját. Innen is gúnynév, mely egyben a műsor alcíme is: Vivaldi, a vörös pap. Xavér gyorsan mindenkit megnyugtat, nincs itt szó politikáról. De Vivaldiról se. Ha az első részből nem tudnánk, hogy az orgonaművész kedvence Bach, most hamar szembesülni kényszerülünk ezzel az imádattal. Míg Xavér szemében Bach zenéje örökérvényű és csöppet sem megalkuvó, addig "Vivaldi csak egy jó PR-ral rendelkező közepes muzsikus, akiben benne van a kicsit mindig a vendégre sandító cigányprímás (sic!)".

Akármekkora PR-ja is volt Vivaldinak, nem gondolnám, hogy épp a neki szentelt kultúrműsorban kellene végleg leírnia őt a kamera elé verbuválódott utókornak. Egyen-ketten nem is hagyják, hogy ilyen csúfság essen, próbálják tartani magukat a műsor kisejthető forgatókönyvéhez, hogy a szőke fiú kukacoskodása ellenére a nagy zeneszerző neve végül méltóképp bekerüljön a nagykönyvbe. A szőke fiú azonban inkább arról beszél, hogy Vivaldi a fúgáiban polifóniai hibákat halmoz, concertói pedig mind egyformák. S ezeket szemléltetendő, oda-oda piszkál az orgonához, hogy értsék, mire gondol. De hogy jön ide Scarlatti?

A durván félrebillent mérleg másik serpenyőjébe a műsor szerkesztőinek és zenei szerkesztőjének, Osváth Zoltánnak kéne a pluszokat pakolni, de előbbiek csak pár remegő snittet szúrnak be valami velencei hómvideóról (Vivaldi temploma a Velencei della Pieta), míg utóbbi a Négy évszakon kívül csak egy vetélkedőparáztató Vivaldi-mixszel fest alánk. Így pedig a műsorban derengő egyetlen üzenet – miszerint az örökérvényű zeneművek természetes módon alakulnak át a hangszerek és a befogadói igények változásával – teljesen súlytalan. Nettóban a hibás Vivaldi marad.

Xavér gondolati zárásként egy állítólagos római szólással üti el a még felmerülő ellenérveket, s egyben Vivaldit is végleg: "Roppant hatalmú ember mindenkivel el tudja hitetni, hogy megizzadt az ágyban, holott a Napnál is világosabb, hogy összepisálta magát. Ilyenek a nagy művészek is szerintem." Ezek után pedig hiába zendít rá a társaság ismét egy hervadt Tavaszra, fülünkben csak a frappáns mondat és az orgona pedáljainak zavaró kopogása szúr. A képernyőn pedig immáron egy archív Vivaldi-koncert után tapsolják több százan Varnus Xavért. Hát ők nem hallják, mennyire hibás?!

Barabás Dániel

AZ UTÓKOR ÍTÉLETE

Műsorvezető: Varnus Xavér
Szerkesztő: Kazimir Annamária és Szilágyi Anna
Zenei szerkesztő: Osváth Zoltán
Rendező: Silló Sándor

A következő adás: december 23. 22.35 – MTV


Kapcsolódó link:
Varnus Xavér hivatalos oldala és a képek lelőhelye