Miki bácsi. Nem ám Jancsó úr, semmi Miklós kedves. Különben sem kedves. Inkább huncut, néz a kamerába befele, a saját filmjében, nonszensz, ilyen nincs, ezt már az elsőéves filmszakosok is tudják: a kameraman bal mutatóujját kell bámultatni, ez itt jelesül a Grunwalskyé, immár sokadszor, szóval nem akármi.

A Bárkán meg gondoltak egyet, és 2003 márciusának utolsó, napfényes vasárnapjára beszerveztek egy igazi Eseményt: Jancsó utolsó 4 filmjét vetítik.

Így is van: kell egy kis kárpótlás, szerdán úgyis hiába mentek a Nagyvárad térre a színház szerelmesei: délután négykor a tárt ajtók helyett kényszermosolyba burkolt lányok várták a Három nővér nyilvános főpróbájára érkezőket.

Most ugyanitt barátságos, ám kissé zavart a mosoly: sokkal többen akarnak beférni a földszinti stúdióba, mint ahány emberre számítottak. Nem probléma, magyar ember nem válogatós, jó lesz a kispad is, kevésbé igényesek leheverednek az Ilja próféta díszletei közé. Jelképes a környezet: hatalmas, fekete, kereszt alakú út végén a fehér vászon, ahonnan Kapa és Pepe, azaz Mucsi Zoltán és Scherer Péter ("Sch-val?" "Igen" "Sebaj, erre is van előírás: idegen eredetű magyarok"…) téblábolását lehet nyomon követni. Hosszú-hosszú órákon keresztül.

Igényesebbek, vagy akik ragaszkodnak a szokásos vasárnapi szertartásokhoz (ebéd, pihi, vakarózás) már csak az utolsó, mindent összefoglaló darabra mennek el, a +1-re, amely a Kelj fel, komám, ne aludjál címet viseli. Elképesztő, a rajongók a filmszemle óta megtanulták a "magyar nemzeti hip-hopot" refrénnel ellátott Bëlga-számot, dünnyögik félhangosan, ez is a hangulathoz tartozik: dudorászás és dobozos sör.

Megállapíthatjuk: Tóth Ildikó még mindig szép, Lovasi András pedig még mindig az idiotizmus határait súrolja. Mucsi és Scherer is egész jól elvan, hála a közegnek nomeg a mountain-bike-nak.

Aztán egy kis friss levegő az amfiteátrumban, feketerigó-dal, koraesti idill, s máris kezdődhet a kávézóban a beszélgetés a két Nagy Öreggel. Előtte Miki bácsi és Grunwalsky teát kortyolgat, megérkezett Lovasi is, aki valami hirtelen indulattól vezéreltetve közmunkás-sárgába öltözött. A Bárka kávézója abszurd képet mutat: helyet találunk egy Rorsach-teszt és egy tulipiros horgolt micisapka alatt, előttünk az asztalon túzoltóvörös tányér, benne betűtészta, a levegőben damilra erősített, színes temperafoltokkal pettyezett üveglap lebeg.

A színpadon a két alkotó, mikrofon kettő, mikrofonhang egy, némi szerencsétlenkedés, közben gyűlik a tömeg. Papírhajókon hülye kérdések írva, a válaszok nemkülönben azok. Amúgy megtudhatjuk: új filmre készülnek, Mohács a téma, az alkotásról még semmit nem tudni, csak annyit, hogy nyertünk. Aha.

A trécs után koncert, Kispál. Tülekedés, az egyenletes zümmögést ideges beengedő lányok rajzása szakítja meg. Bejutunk, jegy nélkül és a harcias nézőtéri felügyelő néni (Csókolom) ellenére is. A színpad előtt erősítőhalmok összevisszasága, a banda összeszedetlen, egy-egy akkord (na jó, sok) mellécsúszik, a sör és a bor azért nem. A hangulat virágos, fő a lazaság, minek komolyan venni. Igaz is. Minek.

Kónya Orsolya

Korábbi riportok: