Már régóta tervezem, hogy elmegyek újra Keszthelyre, kényelmesen, urasan, kocsit és parkolási díjak feletti bosszankodást mellőzve, egyszerűen csak úgy, hogy lássam, amit látni kell. Felkapaszkodom tehát a vonatra, no nem IC-re, mert akkor a dolognak semmi bája nincsen, fővök a saját levemben, és végignézem a Balaton déli partját is.

Már a vonaton érezni lehet, hogy különleges hely felé érkezünk: közel háromnegyed óra késéssel meglátjuk, amint a Balaton partján, a vasút mellett méla tekintetű szürkemarhák kérődznek egy hihetetlenül ronda – enyhébb vélemények szerint: egyedi – épület tövében, amely leginkább kiszuperált szovjet rakétasilóra emlékeztet. A hozzáértők mondják előre, amit aztán látunk is: a semmi közepén az égnek meredő építmény vendéglátóhelyként üzemel. A kanyarban aztán feltűnik a város, amely bizony már erősen a nyugatiak pénztárcája felé kacsingat.

Funny

Ez az a szó, amelyet az angolok akkor szoktak használni, amikor nem tudják, mit mondjanak. Nos, körülbelül ennyit tudunk kinyögni, amint látjuk, hogy a város mi mindenből csinál pénzt. Illetve nem is a város, inkább annak lakói. A belvárosban a legkisebb fáskamra is turisztikai célokat szolgál. Kedvencem a magyar történelem jeles figuráit bemutató viaszbábu-gyűjtemény. Idő hiányában nem tudtam ellenőrizni, történt-e változás tavaly óta: akkor ugyanis az információra éhes külföldi és magyar látogató tanácstalanul állt Széchenyi és Kossuth szobra előtt. A figurák oly mértékben egyformák, hogy a kiállításrendező mindkettőhöz mindkét nevet odabiggyesztette. Biztos, ami biztos. Közben a garázsból kialakított múzeumban Demjén Rózsi hangja szállt, hogyaszongya: „Indulj el egy úton...” Kérdésemre a kijövők elmondják: Széchenyi (vagy Kossuth) alighanem továbbra is csak egy kézzel rendelkezik.

Persze a Kossuth utcai házban meg lehet tekinteni a csigaparlamentet, amely a közlés szerint még a Guinnes-rekordok könyvébe is bekerült. A lelkes vendéglátók itt akarják behozni, ami a szomszédban vesztettek: mindkét helyen a belépő ugyanannyiba kerül. Arról ne is kezdjünk el gondolkodni, hogy a csigaparlament szó első hallásra olyan intézménynek tűnik, amelyben tudós puhatestűek értekeznek olyan országos témákban minthogy milyen is az új divatú szemnyúlvány. Nem, itt egy nyolc méteres építményről van szó, melyet sok-sok csiga földi maradványaiból emeltek.

Tisztességes külföldi a telefonon látatlanban előre foglalt szállodából talán egyből kifordulna, de bennem van nosztalgia a régi SZOT-üdülők világa iránt, nem csalódtam. A portás látszólag huszonnégy órában dolgozik, a még elviselhetőnél nagyobb méretű pálinkagőz-felhő lengi körül. A lépcsőn barna hajólakkal van festve a szőnyeg. A női zuhanyzó koszos, ámde mégcsak véletlenül sem tejüveg ablakából sajátos módon egy nyilvános WC-re látni. Rossz gondolataim támadnak, s valóban, a zöld épület melletti padon elegáns, teniszruhás nyugdíjas emeli az első emelet felé tekintetét. A folyosó egyetlen, olvasólámpából átalakított világító alkalmatossága éppen ajtóm mellett helyezkedik el, de hiába az optimizmus, a lámpás sajnos nem üzemel. Az ajtót érdekes módon könnyebb nyitni mint zárni, az ágynemű meg azokra az időkre emlékeztet, mikor a nagymamánál kellett éjszakázni, s az ablak előtt elhaladó autók fényétől mindig sírni támadt kedvem.

Plázs

A városnak két ilyenje is van, az egyik, az ingyenes és Libás névre hallgató, a szállodaportás szerint messze van, a fizetős meg éppen a szálloda tövében. Nosza, megyünk. A diákjegy még 300 forintba sem kerül, egy darabig kotorászom a szatyorban az emlékeim után, s nem hiába (Ne vegye elő, aranyos, elhiszem!). A hangosbeszélő negyedóránként négynyelvű (!) információáradatot önt az alant (nap)fürdőzőkre. Itt tudhatjuk meg, hogy a szálloda előtti téren sörfesztivál foganatosíttatik, sőt azt is, hogy a vízirendőrök csak a bóján belül vigyáznak a strandolókra (bóján kívül fuldokolni szigorúan tilos?). Amúgy a strand déli parti fogalmak szerint kirívó: a parttól alig 50 méternyire úszkáló bójákon kívül valóban mély a víz. A part viszont hű a kialakult képhez: a kiszáradó homokban húgyszín pocsolyák díszlenek.

Node a móló...

A keszthelyi nagyközönség tagjai itt találkoznak egymással. Nagyjából az esti szúnyograjokkal egyidőben feltűnnek a horgászok és a fiatalok, utóbbiak korzóznak fel-le az erélyes kéz által ormótlanra metszett platánok között. A hajókikötő emeletén cseppnyi kávézó üzemel, ahol 100 forintot is elkérnek a fagylalt gombócáért. Ezen felbuzdulva gyors kutatóútra indulok, s amíg a sörfesztivál sztárcsapata, a Crystal próbál mások régi slágereiből a legtöbbet kicsikarni, a vasúti sínekig elterülő nagyjából 200 méteres soron összesen 12 fagyikimérést számolok össze. A hattyúk már régen elmentek aludni, a halak viszont láthatólag nem díjazzák, ha egy háromtagú pesti csapat hangerővel próbálja pótolni a lelkesedést. Lassan sötétség borul az öbölre, és én már nem tudom, a sétahajóból éppen melyik turnus száll ki. A papundekli tájékoztató szerint a holdfénynézés fél 8-tól kezdődik, ami ugye abszurdum, még akkor is, ha majdnem telihold van. A sétahajó olajozottan jön-megy, végülis mindegy, hogy az aktuális kört hogyan nevezik, a papír tájékoztató előtt meg szépen lassan telik a jegyek árával az üres rámásdoboz.

Aztán, amikor már azt hinném, hogy ezt tovább fokozni képtelenség, elkezdődik a tűzijáték. A fél 11-re hirdetett látványosság háromnegyed 11-kor kezdődik, többen már csalódottan távoztak, a sörsátorban a levezetőcsapat éppen a Staying alive közepe táján tart, de a muzsika félbeszakad, mert a zaj elnyomja a zenekar erősítőit. A tűzijáték után aztán új erőre kapnak, folyik a szponzorsör hajnalig.

Reggel

Aztán reggel elhagyom a várost. Előrelátóan megvettem már az IC-pótjegyet, ebben a melegben minden kalandvágy elhagyott. A parton közmunkások a tegnapi buli nyomait takarítják el ("Én az üvegcserepeket össze nem szedem, b…k meg"). Felkapaszkodom az IC-re, csapjunk a lovak közé. A lovak azonban Balatonaliga előtt megvadulnak: a mozdony feladja a harcot, s mi a Balaton talán legszebb kilátását élvezhetjük mintegy fél órán keresztül. A szabályszerű mozdonyvezetői hangjelzés ellenére a kalauz tanácstalanul hullámzik a kocsiban fel és alá, majd rövid csodavárás után az utánunk jövő sebesvonattal betolnak bennünket az unalmas állomásra. Budapestig még sikerül újabb órás késést felhalmozni, így a Déliben beállhatok a mintegy húsz főt számláló sorba visszakérni a pótjegy árát. A mögöttem állók élénken bosszankodnak, de ez engem már nem zavar, vár a város, ahol a látszat ellenére a legtöbb dolognak logikus magyarázata van.

Kónya Orsolya