Arrivederci, amore. Kétségbeesett kapaszkodás a nyárutón, hatalmas tömeg totyorog az utcán lelkesen, már a Jászai is meghatott ünnepi díszben úszik, alkalmi szotyi- és pogácsaárusok lepik el a környéket, sőt egy jobb sorsra érdemes – sötétben villogó neonbigyókat áruló – férfi is posztol a téren. Érthető az utánam az özönvíz-hangulat, hiszen őszi tanszervásár riogatja a tankötelezetteket, édesanyjukat pedig a jó öreg, előrelátó Burda őszi buklékosztümjei. Még jár ez a három hét, nyüszíti egy város, és az utcára megy.
Munkahelyi szobapálmák által kijelölt kifutó serkenti korzózásra a népet a Budapest Plázson a nyugágyakkal pöttyözött homokozó mellett. Az összetétel vegyes: bohó aranyifjak slusszkulcs-pörgető serege vegyül idős barátnék porcelánfiguráival, kánikulától kifulladt szülők átkozzák némán Benjamin Spock-ot, ahogy elviharzó csemetéiket lassan elnyeli a lassú húsdaráló, kiskorú, önjelölt szépségkirálynők fájdítják kataton családapák szívét.
Este van, este van, ki-ki nyugalomban iszogatja sörét műanyag székekre rogyva, sorstársainak izgató testszagát inhalálva némán. Közös az élmény. Carpe diem – magyarul. Lassú, tömött sorokban ballagunk, felháborodásunkat természettudományos érdeklődéssé szublimálva, egyetlen kérdéssel birkózva fogcsikorgatva: mi ebben a jó? De Magyarországon ingyenes szabadtéri rendezvénnyel nem lehet bukni, ez most már bizonyított tény.
Medence és párakapu nix, bár a suttogó propaganda két zuhanyt említ. Csak reménykedni tudok abban, hogy az információnak van némi igazságtartalma, ugyanis a bódészerű színpad magasságában megfutamodom. Végső K.O. a Toi-Toi WC-k szigorú vonulatának megpillantásakor ér, mely méltóságos monotóniában vizuálisan leuralja a teljes territóriumot, emlékeztetve emberi mivoltunk kisszerűségére, testi ingereinknek való kiszolgáltatottságunkra. Szárnyal a szellem, de a test csak toi.
Pedig talán tényleg azon túl kezdődött az élet: a leégett orrok, koktélok, mézeshangú macsók és őzikeszemű Loliták, a szerelem és kaland, a vágytól megbomlott ifjú elmék és ruganyos testek börzéje. A viharos tengerparti nyál.
De nincs bennem szeretet, elszántan töröm át a nejlonruhás családanyák hadseregét, próbálok szemkontaktus nélkül kiszabadulni ebből a kócerájból. Az említett tevékenység igencsak nehezen kivitelezhető, csigatempóban hömpölyög szembe az áradat, egyre több és több ember, akik mind azt várják, hogy végre történjen velük valami péntek este, de persze nem fog, ebben a sivár, ócska díszletben aztán biztosan nem.
Lehet, hogy valaki tényleg így képzeli az emberhez méltó szórakozást, lehet, hogy csak útközben spóroltak le minden pálmából néhány métert, lehet, hogy
csak én vagyok fantáziátlan, hogy a későnyári tengerpart lágy szellője nem susog a fülembe szép meséket. Lehet, hogy éppen nyaralok.De az is lehet, hogy csak elkapta a szervezőket a Limbó-láz: a léc alatt ez is befért.
borderlány
A fotókat Mészáros Boldizsár készítette
