Jó pár ismerősöm tért mostanában haza külföldről. Ilyenkor az embernek szómenése van, és a hazatérő féltől is megköveteli az egy-két kint töltött év szüzséjét. A csevegéshez kell egy hely, egy hely, ahol beszélgetni is lehet, és ahol nem lóg ki rögtön a lóláb, hogy itthon vagyunk. Itthon vagyunk, mert a biztonsági őr bármikor kipenderíthet, mert virágzik a szalonrasszizmus, mert útközben üvöltve letegez a BKV ellenőr.
Jöjjön tehát egy kis nyáresti szörfölés.
A honi hatalmi gesztusoktól elszokott barátunk idegesen továbbáll, amikor a Zöld Pardonban a biztonsági őrök nem csak az üres kristályvizes flakont, hanem az ajándéknak szánt doboz csokit is kipaterolnák a táskájából. Mi már rezignáltan tudomásul vesszük a biztonsági személyzet mindenhatóságát, de ő csak hőzöng, mint egy vérgőzös emberjogi harcos, és távozni kíván. Pedig egészen kecsegtető zene vág a hátunkba, és lelkes gimnazisták hada érkezik minden villamossal. De kinőttünk mi már ebből, és különben is, nem adjuk a csokit.
Csak pár lépés a Kánaán, megacélozzuk a lépteinket, de az A38-nál barátunk már nyugtalanul fürkészi az őröket, nyugi, itt normálisak, súgjuk bíztatóan, és valóban, itt természetesen atrocitás nélkül megússzuk. A hajón egy tűt sem lehet ledobni, az utolsó asztalt csípjük el, székeket a szomszédoktól lejmolunk. Generációs váltás: ha a Zöld Pardonban a gimnazisták, itt a huszas-koraharmincas generáció nyújt reprezentatív mintát. Jó hely, dicséretes ízléssel és üzleti érzékkel megáldott tulajjal: nem csoda, hogy hónapok alatt az egyik legkedveltebb találkahellyé nőtte ki magát ez az egykor igen rozsdás bárka. Három szinten három különböző zene, ki-ki megtalálja a magáét: DJ-k pörgetnek a fölső placcon, élő koncertek zajlanak a hajó bendőjében, ahol hatalmas koncertterem bújik el. De Angliában reszocializálódott hallószervű barátunk „egyetemista funky”-nak bélyegzi az aznapi együttest, – rövid előadást rögtönözve arról, hogy egyszerűen képtelen középszerű muzsikát hallgatni –, így innen is lépnünk kell.
A Gozsdu udvarba még bekukkantunk, a világítás dekoratív hangulatot biztosít a passage-nak, mintha boltívek alatt járnánk. Kb. kétszáz ember cseveg/nyüzsög/barátkozik a város belsejében rejlő kapszulában, elégedetten rogyunk a székre, és nem bánjuk, hogy mások is odaülnek hozzánk: hiába, teltház van. A hangulat viszont megéri, a furcsa, kopott, festett fal Párizst idézi, elégedetten düllesztjük a mellünk, na látod, okostóni, nekünk is van ám dicsekedni valónk.
Az éjszakai buszra egy felkapott diszkó előtt várakozunk, ez egyszer nem mondok nevet, nem szeretném véres pépként végezni pályafutásomat egy külvárosi gyártelepen.
A busz nem jön, jobb híján álmosan bámuljuk a buszmegálló mellett kanyargó húszméteres sort. Mindenki bebocsátásra vár, türelmesen és derűsen toporog a nép a kapuban, a sor percről-percre nő. És akkor előlép egy mázsás biztonsági őr, odamegy az egyik társasághoz. Rutinos barbarizmussal kezeli a helyzetet, ránt egyet a nyakán, mire a csoport kiáll a sorból, az őr elégedetten visszamegy. Öt roma fiatal, három fiú és két lány ott marad a sor mellett, mely egy perc alatt betömi az öt ember helyét. Senki nem szól semmit. Sem az őr, sem a kitiltottak, sem a sorban állók, sem mi.
Ég a pofámról a bőr.
Meglelted, íme hazádat.
borderlány
