Mitől maradok olyan kielégítetlen, ha kiteszem a lábam hazulról, hogy máshol eszem vagy iszom? Jó lenne, ha a járulékos elemektől átrendeződne az egyszerű evés-ivás, de úgy tűnik, képtelenség egy időben teljesíteni az igényeimet: sok, isteni finom kaja megfizethető áron, új ízkombinációkkal, egy olyan helyen, aminek - ha van - a csillogása nem kizár és megsemmisít, hanem magához emel. Egy pillanat alatt otthonos, mégpedig azért, mert akik rajtam kívül ott vannak, nem a teljes elszigetelődést választják, hanem látens közösséggé rendeződnek minimum az azonos élvezetek okán, de leginkább azért, mert nem feszengenek. Ritka pillanatokban nemcsak az otthonosság érzetéig juthatunk el - bár az is már-már csodaszámba bír menni -, hanem tovább, a testi-lelki-szellemi jóllakottságig. Fénylik az arc, megszűnik a következő metróba lépésig a szociofóbia, eltölt a felebaráti szeretet, és a megbocsátás, sőt érdekelni kezdenek úgy egyáltalán az emberek.

Na ez ritka.

A Spinoza-háznak nem is sikerült. Mivel a súlypontját a szellemiekre helyezte, abban van a több munka, inkább arról beszélek, mert az étlap kissé érdektelen, és áruk miatt meg se kíséreltem a nagy fogások tesztelését. Az otthonosság azért sem borított el hullámokban, mert a Spinoza-ház a programja nem nekem szól – legalábbis így éreztem. Először is nem osztozom azokkal lélekben, akik behalnak egy tonetszéktől, pihegve emlegetik a szecit, a századelőt és a két világháború közötti kávéházakat, és egy nyolcvan évvel ezelőtti társadalom szokásaiban látják a saját igényeiket. Közeledem egy szóhoz, ami meg fogja rántani ezt a szöveget, szóval: ez az álom arról a valahai polgárságról - ezen akartam túl lenni -, ez az álmodozás egy elmúlt kor méltóságáról, kultúrájáról ma már olyan, mint valami halottidézés. Ha valaki a klasszicizálódást választja, azt értem, de a ház konzervativizmusa kissé ásatag, miközben tudom, hogy valami igényességet is felrajzol a „minden este kultúra” programja.

Nézzük, hogyan idéznek szellemet: a falon ottlétemkor Kaján Tibor karikatúrái voltak, novemberben, ahogy nézem holland-magyar fotóművészek fotói lesznek, meg például a Straub-család kabaré-estje, zsidó misztika egy filozófiatörténésszel, Kishonti Ildikó sanzont énekel, itt-ott felolvasóest, Heltai Jenő beszél nőügyekről, ebédhez meg Frank Sinatra-dalok, kamarazene és Brahms szól, de nehogy kifelejtsem a bridzstanfolyamot. Aki a másodlagos frissességű, inkább múltidéző jellegű produkciókra pörög rá, a hátsó, kicsi színházterembe húzódhat vissza. A célközönség ezek alapján mondjuk negyven fölöttiekre lőhető be. És valóban, a mintavételkor húsz (huszonöt?) éves osztálytalálkozó volt a mellettem összetolt asztalnál, miközben miss klaviatúra kedvence, Baráthy György darabját vártam kissé hervadtan, mert a darab kezdését egy órával eltolták nézőközönség hiányában. Néztem tehát az osztálytalálkozót, eszembe is jutott egy velük egy korosztálybéli férfi a hármas villamos megállójában, ahogy egy ilyen osztálytalálkozóról jövet a felől érdeklődött, melyik város milyen városrészében is van, és a megelőző dermesztő élmény hatása alatt többször kifordult belőle, hogy „úristen, hogy megöregedtem”, majd a huszonhárom éves házassági évfordulóját megemlítve fennhangon eljátszott a fiatal szerető gondolatával, de nem vártam meg a fejleményeket, felszálltam a villamosra.

Ki mit kezd a múló idővel. Az egy óra várakozási időt egy érdektelen és unott kis desszert társaságában töltöttem, és többszörösen nézhettem szembe a múló idő problémájával, de nem lett vége a szembenézésnek, a Protokoll című előadással ugyanis az este végképp tematikussá kerekedett. Egy ötvenedik házassági évfordulóját ünneplő házaspárról szólt, akiken titkos féreg foga rágott, bár nem jöttem rá, mi az a titok. Az eszperente-jelenet viszont („eszel-e velem epret reggel?”) édesebb lett mint a desszertem.

Mindemellett biztos, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ott jártam, mert azt azért sikerült elérniük, hogy kikerülhetetlenek. Itt jönnek a jó pontok: Bácskai Júlia Együttélősdije élőben olyan beszélgetőpartnerekkel mint Bakács Tibor Settenkedő és Verebes István, valamint a Lettre-szám bemutatása Kornis Mihállyal és Németh Gáborral. Addig is: ha az olvasó nem kockázatra, hanem a kulturált szórakozásra vágyik, menekülne a jelentől és bírja mondjuk a húszas éveket, kanyarodjon le bal felé a Dohány utcai zsinagógánál, hátha otthonra lel.

Helmeczi Hedvig

SPINOZA HÁZ
Cím: 1074 Budapest, Dob utca 15.
Nyitvatartás: 9-23 h

Kapcsolódó link:
A Spinoza Ház honlapja