Az állatkert sok-sok éven át gyermekkori traumák átélésének színhelye volt. Zokogva figyeltük a bűntudatkeltő pillantásokkal kifele bámuló gorillát, a vasketrecében fel-alá járkáló, kehes oroszlánt, a tornyában vergődő kuvikot, és hidegen hagyott minket, hogy közben Európa leggazdagabb majomgyűjteménye sínylődik az ujjnyi rácsok mögött A rendszerváltás után aztán a mennyiségi szempontok helyébe lassan a minőségiek kúsztak, és apró léptekkel megindult a Budapesti Állat- és Növénykert rekonstrukciója. Az igazi változást azonban egyértelműen Persányi Miklós igazgatóvá választása hozta el 1994-ben. Ő hirdette meg a „rácsellenes” programot, és az ő nevéhez fűződik a századfordulós épületek műemlékvédelmi és „állatjóléti” szempontokat is szem előtt tartó felújítása.

Az elmúlt tíz évben átadták a Pálmaházat és az Elefántházat, kipucolták a tavakat, és a szakmaiatlan állatkonténerből igazi állatkertet varázsoltak. 2004 szeptember 17-e újabb mérföldkő volt a kert életében, amikor is Persányi már mint környezetvédelmi miniszter vágta át a felújított Majomház szalagját. A sajtótájékoztatón elmondták, hogy a Majomházat Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte az 1900-as évek elején, így volt mit alakítani a régi épületen. A téglafalakat Kis Péter építész, ahol csak lehetett, üvegre váltotta, a szűk tereket összenyitotta, a kert botanikusai pedig a szikrázóan világos üvegházat a jószágok eredeti lakóhelyéről származó növényekkel telepítették be.

Két arany oroszlánmajmocska a fejem fölött, karnyújtásnyira sütkérezik, ha akarnám, meg is foghatnám őket, de nem akarom, mert még az ajtóban elolvastam a szabályt, és el is fogadtam. A soha nem látott, ezerszínű virágokat, gyümölcsöket viszont egészen közelről is lefényképezhetem, mindent az optikának alapon. Elmerülni a szépségben most azonban nem igen lehet, mert minden lépésemre jut egy vagy több harsány sajtós kolléga, körüldongják Demszkyt és Persányit, mint az üvegen túl a muslicák a rothadó banánt. Úgy döntök, ide inkább majd akkor térek vissza, ha már minden majom a rendeltetésének megfelelő helyen tartózkodik.

A kert többi része nyugodt, pedig nincsenek kevesen. Egész osztályok ejtik meg ezen a pénteken a szokványos szeptemberi osztálykirándulást, és külföldiek is szép számmal akadnak. Török, orosz, angol és német szó is hallik, de a padnál, ahova épp letelepedtem, a zsivajt elnyomja a rétisas vijjogása a Nagy szikla felé nyújtózkodó fenyő tetejéről. Tovább indulok. A fókák és jegesmedvék sziklájához érek, ahol kisebb gyerekhad könyököl a vaskorlátra. Van nagy öröm, mikor a borjúszemű állat végre valahára kihasal a partra. Márti néni, Márti néni, kijött a fóka, kijött a fóka! -kiabálják a kölykök, és a szigorú arcú Márti néni vonásai pedig alig észrevehetően megenyhülnek, s a következő pillanatban már ő is ott tapsikol a korlátnál. Mellettem felnőtt emberek uffognak fejhangon, és bevallom, nekem is kedvem támad a fókakommunikációhoz.

Az egyik legpozitívabb változás a kert életében, hogy kikukázták az apró betűs, sokszor téves információkkal ellátott vastáblákat, és a helyükbe színes rajzokkal illusztrált, nagyméretű műanyagtáblák kerültek, melyek nem tolnak egyenesen az arcunkba latin nevet, származási helyet, és egyéb, gyermekek és tanár nénik számára egyaránt kibetűzhetetlen tudnivalókat, hanem súlyoznak az információk között. Az állat neve az első, ezt akár futtában is elolvashatjuk, ha már nagyon pisilnie kell a gyereknek. A nevet a különleges tulajdonságok követik, melyek mindenképpen a legérdekesebbek bármelyik látogató számára: mekkorát ugrik a kenguru, milyen hosszú a zsiráf nyaka, meddig bírja egy lábon a flamingó, satöbbi. És ha ezen ponton fölmerül a gyakori gyermekkérdés: miért?, a táblákon logikusan a választ is levezetik.

A kert egyébként hatékonyan építette be a környezettudatos szemléletmódot látnivalóiba. Az Élet-Halál Ház elsőre kicsit ijesztőnek tűnik, de berendezői annyira finoman vezetnek végig minket a születéstől az elmúlásig, majd az újraszületésig, hogy csak a legbigottabb pedagógusok kerülik el nagy ívben ezt az épületet. Igen, valóban nem szép látvány, ahogy férgek és mindenféle bogarak hordják szét az oszladozó kisegér darabjait, de ennél szemléletesebben nem is lehetne bemutatni az élet körforgását. Ide egyébként érdemes visszatérni egy-két órával később, hogy lássuk, mit végeztek a természet nagytakarítói. Ebben az épületben szembesülhetünk még azzal is, hogy mennyiben járulunk hozzá mi, emberek a halálhoz és az élethez. Kötelező kör! Ezek után pedig szinte természetes, hogy a környezettudatos fonalat a kert szelektív szemétgyűjtői viszik tovább, hogy mihamarabb beleszokjunk a válogatásba.

És ehhez a témához illeszteném még az állatsimogatót. A karámban kecskékkel, birkákkal kergetőzhetnek a kicsik, van is nagy sivalkodás, mikor egyik-másik jószág kieszi a gyerek kezéből a papírzacskót. A felháborodott szülő pánikolva tépi ki pityogó kislányát a rácson át, sejthetőleg sokkal nagyobb fájdalmat okozva ezzel neki, mint a falánk kecske az imént. De mindenki eldöntheti, beereszti a lurkót az állatok közé, hogy talán életében először megérinthesse azokat, vagy megfosztja ettől az élménytől, és marad a perecdobálás a korláton át. Nálam ez nem kérdés.

Ami a perecet illeti, itt meg kell, hogy álljunk egy szóra. Igen, régen volt ilyen, magam is két marokkal szórtam a szotyit, a perecet, a fruttit anno, de esküszöm, megbántam, főleg, hogy jó pár állat múlt ki a látogatók tudatlan adakozókedvének köszönhetően. Ennek mára vége. A kert egy olyan rudacskába préselt mixet kínál etetésre, mely nem fekszi meg a tevebelet. A neve ZOO csemege. A kifutóknál és ketreceknél mindig fel van tüntetve, hogy az adott állat szereti vagy éppen kifejezetten utálja a csemegét. Nem a direktor tiltását olvassuk tehát, hanem az állat személyes kívánságát (Nem szeretem a ZOO csemegét!), amit könnyebb respektálni.A bátrabbak kézből etetik a jámbor zsiráfot, az elvetemültebbek a teve orrára céloznak a zöld táprudacskával a köpésbiztos korlát mögül, de az fel se veszi a heccet, csak az ételt. A strucc a kiírásnak megfelelően csíp, de szülői felügyelet mellett ő is etethető.

Személyes kedvencemhez, a Pálmaházhoz, tök véletlenül jutok el, ahol ugyan 300 „pénzt” be kell tenni a kasszába, de megéri. Olyan élőlényekhez kerülünk így karnyújtásnyi közelségbe sőt, közelebb, melyekkel eddig csak plüss- vagy fotó-formátumban találkozhattunk. A 15 méter magas üvegcsarnokot beburjánzó, fűszeres illatú trópusi növények ágain bohócszínű, azúrkék és almazöld madarak ejtőznek, a mellékházakban kerek szemű denevérek sütkéreznek, a lábunk előtt makik kergetik a rovarokat, a mélyben krokodilok pihenik ki ebédjüket. Több mint 500 növény- és 70 állatfaj él itt, trópusi harmóniában. Csak lábujjhegyen, suttogva közlekedem, annyira tekintélyt parancsoló a ház nyugalma, nem illik megzavarni. Ha új csodára lelek, mélyet sóhajtok a 80 százalékos páratartalmú levegőből, és ebbe a visszafojtott áhítatba dermedek hosszú időre. A kertből kifelé menet futólag elnézek a bonsai kiállításhoz és a Japánkertbe, ahol, állítom, Budapest legmélyebb békéje uralkodik. Már gyerekként is szerettem itt befejezni a látogatást, mert el lehetett feküdni a napsütötte gyepen, és kicsit rálátni fölülről az egész kertre, amit bejártam. A kijáratnál pedig, szokásomhoz híven, megpaskolom a kőelefánt ormányát...

Barabás Dániel

A fotókat Egyed Péter és Barabás Dániel készítette.




Kapcsolódó link:
Virtuális barangolás az állatkertben