napi online kultúra és tudomány

RIPORT
A parodista-színész meg a skatulya
"Premier" a Tolnay Szalonban

Megesik, hogy az ember beszélget Gálvölgyi Jánossal; a barátai, a családja, a kollégái, olykor egy-egy újságíró; mi több, az elmúlt vasárnap vagy százan csevegtünk vele. Az talán ritkábban fordul elő, hogy ugyanennyien szinte csak panaszkodni halljuk.

Az ötlet jó, a hely jó; van kávé és sütemény. Van több hónapos szervezőmunka, felkészülés, rajthoz állás – és start. Itt tart ma a Tolnay Szalonbeli művészinterjú-sorozat, mely október első vasárnapján délelőtt 11-kor indult útjára a Madách Színházhoz tartozó játszóhelyen.

Joggal számíthattak a szervezők az első vendég, Gálvölgyi János közönségcsalogató varázsára – ez maradéktalanul beigazolódott: a színész teltház előtt szerepelt. Feszengett a fotelban, tekergette nyakát szokásos grimaszai közepette, és meglehetősen beszédes kedvében olykor még tovább is vitte a fonalat, mint amit előzetesen várt a publikum.

Először csak a riporter, Sándor Erzsi jelent meg a színpadon, köszöntötte a közönséget, kiszólt, és a délelőtt folyamán többször is kiszólogatott. Kérdései pontosan találtak: hamar kiderült, hogy jól ismeri riportalanyát. Tudta, hogy a színésznek izomláza van, mert az Operettszínház-beli Mária főhadnagyban táncol, és "dobálja" Oszvald Marikát. Igen, tudta azt is – ez manapság nem megszokott kérdezői hozzáállás –, hogy alakult Gálvölgyi pályája, és azt is, hogy ma körülbelül milyen skatulyában tartatik számon – ha van ilyen skatulya.

Van ilyen. És a színész ki is kéri magának. Hogy pontosan mit, azt nehéz lenne meghatározni, mert talán ő sem tudja biztosan, mi fáj. Mindenesetre vasárnap délelőtt a Tolnay Szalon családias hangulatú közegében ontotta magából a szívfájdalmait is. Szerinte a régi "nagyok" anélkül is tudtak tündökölni, hogy "okis és majkás köreik" lettek volna. Majd folytatta tovább vehemensen: a mai fiatal generáció mindenféle pincében "csinál" színházat, de ma már nem kéri ki az idősebbek véleményét, mint az ő fiatalsága idején. Kicsit olyan íze volt a matinén elhangzott Gálvölgyi-mondatoknak, mintha a színész vasárnap reggel a "csúnya ez a mindent hajszoló, bulvár és kereskedelmis világ" lábával kelt volna ki az ágyból...

A burkolt zokszavakból aztán explicit panasz kerekedett: a kritikusok gyakori emlegetésével Gálvölgyi egy szemvillanás alatt megkeseredett mesteremberré avanzsált a bőrfoteljában. A tollforgatók felelősségéről komolyan, a megtörtént esetekről meglehetősen szarkasztikusan beszélt. Volt itt anekdota Márkusról és az ő sértődékenységéről, ezáltal – kimondatlanul – a gálvölgyis hiúságról is. Mert a "kritikusnék" – Gálvölgyi így illette őket – úgyis ugyanolyannak, ugyanannak látják őt a színpadon, bármit tesz is. Akkor minek olvasni ezeket az irományokat? – tette fel a kérdést. Persze ő is olvassa, különben honnan is tudná, épp mit írtak róla...

Hogy a rá ruházott skatulyának a kereskedelmi tévés szereplése mennyiben oka, ki tudja, mindenesetre éppen azért érthető kevésbé, mi is a baja a mai világgal a Gálvölgyi-show és a Heti hetes frontemberének, mert meglehetősen jól idomul hozzá ő maga is. A beszélgetés iránya, körvonala és hangulata ezen a délelőttön persze legalább olyan mértékben múlt a riporteren, mint magán az interjúalanyon. Sándor Erzsi, a beszélgetőtárs, a kérdező, láthatóan tisztában volt a Gálvölgyi-jelenséggel. A Művész Szalon létrehozóinak kimondott szándéka – hogy a riporter minden esetben felkészült szakember legyen – az első alkalommal is megvalósult; a Tolnay Szalon színpadán egyértelműen ő volt a másik omnipotens elbeszélő. Ez rendben is volt. Az már kevésbé, hogy a szerkesztő permanens integetése ellenére – "Hangosabban, hangosabban!" – folyamatosan halkult a kérdezés. A riporter ebből mit sem érzékelve vitette tovább a fonalat az élettörténetben, és csak egy, a közönségnek szóló kérdésnél derült ki számára, hogy a publikum egy része jócskán lemaradt.

De ekkor Gálvölgyi mintha magára talált volna, ebből a hiányosságból már viccek kerekedtek és jó néhány mókázós történet. Mindenesetre túl sok újdonság nem derült ki Gálvölgyiről ezen a délelőttön. Volt, aki a végén kérdezett is. Miért ne, ha már interaktív az esemény? Igaz, a felszólaló nézők olykor csak ismételgették egymást és magukat, mégis nagyjából rendben zajlott ez is. A válaszokban benne rejlett még némi Gálvölgyi-sziporka, ha valakinek nem volt elég a korábbi széria...

Amikor azt hirdették a szervezők, hogy október 3-án megnyílik a „vasárnapi szalon”, és lesz kávé meg sütemény, azt gondoltam, kulturális matiné lesz igényes köntösben és szép helyen. Mert van benne ötlet, jó a társulat és érdeklődő a közönség.

A premieren tán több volt a panasz, mint az öröm, de volt vallomás, meg humor, és jócskán volt nevetés is. Beszélés és beszélgetés zajlott, ahogy – körülbelül – számítottunk is rá. Arra ugyan kevésbé, hogy még e helyütt is felemlegetődik az a bizonyos Kossuth-díj (ami Gálvölgyinek nincs), de nagyjából az elsőt én is valahogy így képzeltem...

Bencze Mariann

Gálvölgyi János színpadi szerepeinek fotói sorrendben: Az alku (Madách Kamara), Ne most, drágám! (Madách Színház), A Sárkány (Madách Kamara)


Kapcsolódó linkek és a fotók lelőhelyei:
Madách Színház
Örkény Színház (volt Madách Kamara)



Korábbi riportok: