Vilnius az ellentétek és a meglepetések városa: a Neris folyó északi oldalán, a Snipiskes-negyedben az új, „varsói Manhattant” idéző felhőkarcolók, merész formájú, monumentális épületek sorakoznak: a nemzeti galéria – a szocreál elegánsabb irányzatába sorolható – épületének hatalmas homlokzatát lekapták: nem derül ki, bontják, vagy csak átépítik. A modern házak tövében, a folyóparton már kialakították a Vilnius-plázst, ami éppen jókor jött a májusban (de bármely nyári hónapban) errefelé megdöbbentő, harminc fokos hőségben. Az óvárosból azonban egyáltalán nem látni rá e futurisztikus negyedre.

Meghökkenten szemléljük a városban valaha honos, megannyi felekezet különös sorsú templomait: a Szent Kázmérnak szentelt, gyönyörű, barokk épület a kommunista időkben az ateizmus múzeumaként szolgált. A hatalmas, hűvös, skandináv eleganciájú székesegyházat ugyanezekben az évtizedekben kiürítették, falai közt kiállításokat, koncerteket rendeztek. A legmegdöbbentőbb sors a hatalmas, barokk Jézus Szíve templomnak jutott: falai közt a háború óta, napjainkig börtön működik.

A litván fővárost hajdan Észak Jeruzsálemének hívták: a holokausztot megelőzően közel hatvanezer zsidó élt itt, a népesség harmada. A rendkívül virágzó, sok száz éves közösséget több fázisban pusztították el: legtöbbjük hamvai a város agglomerációjában található Paneirai községet övező erdőkben nyugszanak. A haláltáborok messze voltak, a német és litván nácik itt építtettek irdatlan méretű, ma is látható égetőaknákat, melyekben a vonaton ideszállított, majd legéppuskázott tízezrek holttestét megsemmisítették. Az óváros legfestőibb részét képező, volt gettóban látható litván, angol és jiddis nyelvű emléktáblákon kívül már alig emlékeztet valami a vilniusi zsidókra, kikből mára néhány ezer maradt – ám zömük a háború után, a Szovjetunió más területeiről vándorolt ide. Hajdani százöt zsinagógájuk, imaházuk közül egyetlen áll még, a legnagyobb helyén irtózatosan csúf óvodaépületet találunk az ötvenes évekből. Közelében emléktábla és egy lesújtó küllemű mellszobor emlékeztet arra, hogy a XVIII. században itt élt a Vilnai Gáon, a közösség messzeföldön tisztelt, szentéletű főrabbija, Ezekiel ben Solomon Zalman. A pusztulásra, az 1941 és 1951 közti pokoli évtizedre számtalan momentum emlékeztet városszerte: ez volt az a kor, amikor Litvánia elvesztette lakosságának harmadát: a százötven-kétszázezer zsidó áldozat a tragikus nyitányt jelentette. Döbbenetes a tény: a II. világháborút követően még közel egy évtizedig működött a litván ellenállás. A szovjet hatóságok százezreket deportáltak Szibériába, vagy gyilkoltak le helyben. Torokszorító élmény a KGB hajdani épületében berendezett múzeumba ellátogatni. A teljes épségben megőrzött cellák és vizsgálati helyiségek, hajdani irodák falain a sztálini terror, az ellenállás történetével ismerkedhetünk meg.

Bármilyen kicsi is, Vilnius mégis egyfajta olvasztótégely képét mutatja: utcáit járva megannyi nép, hit szent helyeit látogathatjuk meg. Az óvárosi Hajnal Kapu, a lengyelség második legszentebb helye az egyik legkülönösebb közülük. A gótikus-reneszánsz építmény voltaképp egy magasban álló kápolna, melybe hosszú folyosón lehet feljutni. A voltaképpeni kapu fölötti szentélyben őrzik az Irgalmas Szűz Mária kegyképét, melyre az utcáról egy napközben nyitva tartott, hatalmas franciaablakon keresztül lehet rálátni. A kép előtt, az utca fölött rendszeresen miséznek – a hívek zöme az utcáról követi a szertartást. Vilnius gyönyörű, ortodox templomai az orosz világot idézik. Kicsit kiesik a központból a legkülönösebb és legapróbb litvániai kisebbség, a karaiták helyi szentélye, az ún. kenesa. Az ősi türk nyelvet beszélő, az írott tant, vagyis Mózes öt könyvét szentként tisztelő közösség a judaizmushoz áll a legközelebb. Számuk Litvániában alig háromszáz, harmaduk él a fővárosban. Őseiket, mintegy négyszáz családot a Krímből hozta e földre Vytautas, litván nagyherceg, hogy belőlük alakítsa meg testőrségét. A kicsi, egzotikus épület már nem működik. Az egyetlen, funkcionáló kenesa a főváros közeli, csodaszép városkában, az uralkodó egykori székhelyén, Trakaiban áll.

A litván főváros tarkaságával, szépségével pillanatok alatt rabul ejti az ember szívét. (A filmvilág nagyjai gyakori vendégek erre: velünk például az éppen itt forgató Jeremy Irons jött szembe egy holdas éjszakán.) Vilnius látnivalóit végigjárva – amire egy hosszú hétvége szűken, de elég – vidéken érdemes folytatni. A távolságok kicsik,bár Vilnius szinte az ország peremén található, így érdemes ellátogatni a különleges nevezetességekkel váróvidékre. A már említett Trakaiba, vagy a Negyven tatár (Keturiasdesimt Totoriu) nevű falucskába, ahol a névadók elragadó famecsetje és ősi temetője látható. Aztán ott van Kaunas szép városa, a főváros közeli nemzeti parkok, alig háromszáz kilométerre a tenger, Klaipeda és a Neringa-félsziget, ez a tű alakú homokdűne-képződmény, Európa egyik legelképesztőbb tája. Kicsi, roppant csinos nyaraló-falvainak egyikében, Nidában áll a ma múzeumként működő Thomas Mann-ház. A XX. századi írófejedelem itt alkotta meg egyik főművét, a József és testvéreit.

Halász Tamás

A képek a szerző felvételei.


Vilniusi riportunk első része

Kapcsolódó linkek:
A város honlapja - angolul
Minden, ami Vilnius - magyarul