Legutóbbi, ötvenórás vonatutazásom után elhatároztam, hogy mostantól külföldre csak légvonalban közlekedem. Úgy képzeltem, hogy legközelebb már a facipő országába is fapados repülőjárattal fogok eljutni, de meg kellett állapítanom, van az a kevés pénz, amiért vállalom a huszonkét órásnak beígért buszutat. Amszterdam különben is minden szenvedést megér. Így tíz szalámis zsemlével és egy üveg Unicummal a „nyugati típusú” busz fedélzetére tértem, abban bízva, hogy legközelebb már a csatornák vizéről visszaverődő napfényre nyitom ki csak a szemem. A várva várt látványt azonban megelőzte egy DVD-ről vetített Bronxi mese, egy Karib tenger kalózai, egy Apádra ütök 2. és egy Carter edző, melynek filmelemzését – városriportról lévén szó – végre egyszer egyetlen szóval elintézhetem: kátrány. Viszont ez az utolsó rossz élményem az utazásról.

Buszunk majd’ húsz órás autópálya-döngölés után Haarlembe érkezik, egy Amszterdamtól mintegy 15 kilométerre eső kisvárosba, melynek hostelében szállunk meg az elkövetkező két éjszakán. A városka földszintes és egyemeletes házaival, széles, csendes utcáival rém békésnek tűnik, bár a hostelből a pályaudvarra vezető tízperces buszút nem enged komolyabb betekintést Haarlem hétköznapjaiba. Az állomásnál, ahonnan az amszterdami vonatok folyamatosan közlekednek, tetemes kerékpárhadsereg jelzi, Amszterdamon kívül is van élet. Mi azonban a nagyvárosba tartunk, és rövidke vonatút után egyből a közepébe érkezünk, a vízen álló Central Station-re.

Amszterdam nem kéreti magát, rögtön megnyílik az odaérkező előtt, a pályaudvari sürgés-forgásból pedig hirtelen a városi pezsgésbe csöppenünk. Balkéz felől a Szent Nicolaas templom, mint katolikus bástya emelkedik az égre, szemben a Damrak színes, széles, díszkővel kirakott ösvénye hívogat a mélybe, a körkörös szerkezetű város centrumába. Az út két szélén a legkülönfélébb éttermek, kávézók, boltok sorjáznak, a járdán, a bicikliúton és a középen futó villamos peronján helyiek, és turisták tömege hömpölyög. Már itt elkezdődik a jótékony keveredés a város lakói és megcsodálói között. Amszterdam lakossága éppoly színes, mint az idelátogató világjárók csoportjai: indiaiak, arabok, echte hollandok, ázsiaiak, feketék élik a keddi hétköznapot, míg mi kerekre nyílt szemmel turistáskodunk közöttük. A Damrak a város legforgalmasabb terére, a Damra fut be, ahol végleg elvegyülhetünk a mindenféle forgatagban.

A Királyi Palota és Madame Tussaud viaszmúzeumának árnyékában folyamatosan zajlik az élet, ottlétünk alatt épp gigantikus vándorvursli lövi ki az égbe az extrém szórakozásra vágyókat. Mi azonban, végtelenül elcsigázott, züllött utazók, egyelőre nyugodtabb szórakozásra, és mindenek előtt valami élénkítőre vágyunk, így végigbattyogva a Rokinon a Munt Pleinhez közeli Rokerij coffeeshopba térünk. Nyugodt, lepedőnyi gótikus teázó ez, melynek pincehelyiségében készséges euroszamuráj méri a jóféle kupagyőztes kanabisz-származékokat. Egyenként az ablakhoz járulunk, külön kis étlapról mindenki kiválasztja a neki tetsző árut (nekem afgán hasis = 5 Euró / gramm), fizetünk, majd visszatérünk az emeletre. Egy újraélesztő jázmintea és egy újraértelmező spangli után ki-ki saját szédült feje után ered.

Amszterdam annyira intenzív városélmény, hogy ha egész nap csak egy csatornaparton ücsörögnék, akkor is elégedetten és telítődve távoznék. A csatornák vizein kis magánhajók és úszó lakások ringatóznak, a makettszerű hidak kandeláberein megcsillan a napfény, a hídfőket a legkülönfélébb szobrok, vízi szörnyek, madarak díszítik. Ha azonban még ennél is többet akarunk – és akarunk! – kinyerni az ott töltött három napból, legjobb, ha mihamarabb biciklit kerítünk, és azzal járjuk tovább a várost. Napi 6-7 euróért már bármelyik kölcsönzőben kapunk bringát, kontrás fékkel, első-hátsó lámpával, lakattal, csomagtartóval, láncvédővel, s ennél többre nincs is szükség – a többit elintézi a város. Közhely, de tény, hogy kerékpározni gyakorlatilag bárhol lehet, bicikliutat vagy biciklizésre alkalmas járdát még csak keresnünk sem kell, végig ott fut alattunk. A parkolóhelyről pedig a mindenhol megtalálható tárolók, korlátok és az ingyenesen őrzött, földalatti kerékpárparkolók gondoskodnak. Nyeregbe ülve kicsit nehéz megszokni, hogy nem szükséges a közlekedési szabályokat áthágni ahhoz, hogy célba érjünk, sőt, bajunk csak akkor eshet, ha letérünk a helyes útról. De miután az ember félredobja az otthonról hozott kerékpáros rutint, és átáll a holland módira, már minden rendben van.

A város léptéke mindig lenyűgöz. Minden – utca, bolt, ház, pad, park, emlékmű, stb. – akkora, amekkorának lennie kell, nincsenek túlzások. Amszterdam, méreteit tekintve kisváros (207 négyzetkilométer, ennek ötöde víz), ahol azonban így is rengeteg minden fér meg egymás mellett. És ez a lélegzetelállító sokszínűség az, amely másodjára lelken ragadja a bóklászó turistát. A számtalan kisebb-nagyobb utcában elképesztő helyek bújnak meg. Ódon antikvitásboltok, galériák, kávézók, bőséges kínálatú lemez-, képregény és könyvesboltok, szerényen csillogó ékszerüzletek, vibráló designkirakatok, egzotikus illatú fűszeresek, coffeshopok, sültkrumplisok és virágüzletek teszik a legeldugottabb sikátort is elképesztő kalanddá. A piroslámpás negyedről nem is beszélve.

Az első nap nagyjából el is telik a rácsodálkozós kódorgással, pedig nem először járok Amszterdamban. Este van már, mikor a Damrakon a Central Station-höz kerekezem. A járdán kábé húszméterenként egy utcazenész, gitárral, bőgővel, tangóharmonikával, szaxofonnal szórakoztatja az arra sétálókat. Az esti levegőben a legkülönfélébb népek ételeinek illata keveredik kanabiszfüsttel és a csatornák vízszagával. Kerékpáromat a vonatállomás alatti parkolóban hagyom, és egy kétemeletes helyiérdekűvel Haarlem felé veszem az irányt, hogy másnap kipihenten, egész emberként vethessem bele magam Amszterdam pezsgésébe.

Szerdán korán indulunk a városba, ki vonattal, sínen, ki kerékpárral, végig bicikliúton teszi meg a 15 kilométeres távot. Az állomáson fölkapom kis piros bringámat, és a Vaterloopleinhez kerekezem, a bolhapiacra. A hosszú és szövevényes bódésoron gyakorlatilag bármi megkapható, a komplett katonai menetfelszereléstől a kétkötetes holland fotóalbumon át a nyeletlen kalapácsig. Ma már a piacnak nincs olyan varázsa, mint gyerekkoromban, amikor még gyakorlatilag minden újdonságszámba ment, amit kiszórtak a pokrócra-asztalra, de a vásári hangulat így is elképesztő. A pultok mögött egy-egy eladó hangosan énekel, bácsika akkurátusan böngészi át a ’70-es-’80-as évek pornómagazinjait, egy pöttyös ruhás lány frissen vásárolt, félembernyi erővágóval a hóna alatt nézelődik a bódésorok között.

A kétórás böngészés után barátommal a központi csatornakörökön kívül eső Vondelparkba kerekezünk. Ezúttal sajnos nem futunk bele semmilyen koncertbe a szabadtéri színpadon, mint legutóbb, mikor itt jártam, s a salsaoktatás is éppen szünetel az egyik tavacska közepén álló pagoda alatt, a park szerda délutáni atmoszférája azonban így is megkapó. Egy értelmezhetetlen, de tetszetős bronzszobor körül idős hölgy három gyönyörű oroszagarat sétáltat, kisfiú matchbox-szal játszik anyja lábánál a fűben, a kavicsos sétányon mosolygós anyuka két gyerekét praktikus bölcsiriksán fuvarozva kerekezik el a dolga után. Mi egy tóparti padra ülünk szusszanni egyet, melynek szomszédját érthetetlen okból virág borítja. A kézzel írt holland szöveg, melyet a padra ragasztottak, nekünk nem mond semmit, de az arra járók döbbent reakcióiból kisejtjük a történteket. Végül az oroszagaras hölgyet kérdezzük meg, aki (angolul) elmeséli, hogy tíz nappal ezelőtt hátrabilincselt kézzel, holtan találtak itt egy fiút, senki nem tudja, hogy került ide. Csöndben ülünk még egy darabig, a pad előtt elhaladók gyásza ránk is átragad. Egy férfi vizet hoz a virágoknak, majd komoran továbbsétál. Mi is elindulunk.

Még van egy kis időnk a Damra megbeszélt találkozóig, addig a Museumpleinhez tekerünk. A Concertgebouw, a Van Gogh Múzeum és a jelenleg tatarozás alatt álló Rijksmuseum övezte sportparkban srácok fociznak a lemenő nap fényében, a félcső szélén holland BMX-banditák bandáznak, mindenütt mozgalmas béke honol. Sajnos most – 2008-ig – nem lehet átkerekezni a Rijks hatalmas kapuja alatt, de a 19. század végén épült, a holland festészetnek szentelt, palotaszerű múzeum így is tiszteletet parancsolóan emelkedik fölénk, ahogy elbringázunk mellette.

A találkozó után a Rokerij egy másik, a vonatállomáshoz közeli coffeeshopjába ülünk be, ami, ha lehet, még az előzőnél is eklektikusabb. A falakon a barokk képek giccses delíriumba fordulnak, míg a helyiség fényei, a legváltozatosabb zenékre, szemérmetlenül tréfálkoznak a beszívott vendégeken. Odakinn már rég sötét van, mire rászánjuk magunkat, hogy haza induljunk. Előtte azonban még muszáj egy esti túrát tenni az Osterdok öble körül, mert a sötét víz felől a város egészen káprázatos. Kikerekezünk hát a Nemo (amolyan gigantikus Csodák Palotája) mólójára, mely egészen furcsa ékalakot harap ki a koromfekete égből. A mólóról most még távolinak tűnik egy fényben-vízen úszó étterempagoda, de a stégről kecses ívű hídon átbiciklizve a Stedelijk Museum kivilágított toronyházához hamarosan közelről is megszemlélhetjük a díszes állóhajót. A bicikliút végig az öbölparton futva lyukad ki végül a vasútállomásnál, így hamarosan már a Haarlembe vivő vonaton meséljük egymásnak aznapi élményeinket. Jó, ha Budapestig végzünk.

Az utolsó napra hagyom a Van Gogh Múzeum és a Rijksmuseum közös, monumentális kiállítását, a Rembrandt–Caravaggiot, mely a két barokk mester legnagyszerűbb képeit gyűjtötte tematikus csokorba. Igaz, kissé megingok, mikor kiderül, hogy a városban jelenleg egy Miró-Picasso-Klee gyűjtemény is tárt kapukkal vár, nem beszélve az épp ezekben a napokban zajló Fantastic Film Festivalról, mely a fantasy, anime, thriller, cult, horror és sci-fi darabok között egy magyar rövidfilmmel, a 639. babával is kecsegtet. Nagy poén lenne amszterdami moziban röhögni Scherer Péter és Murányi Tünde utópisztikus idilljén, de a kultúrmérleg végül – 20 Euró ide vagy oda – egyértelműen a barokk festészet felé billen, elvégre nem mindennap adatik meg az embernek egy ilyen képzőművészeti Ajax – Roma meccs.


A Gogh két emeletére berendezett kiállítás jóval több a világ múzeumaiból összegereblyézett képtárlatnál: zseniálisan szerkesztett képzőművészeti párbeszéd ez a fény és árnyék realisztikus drámájának két fenoménja között. A tizenkét, tematikusan összeállított képpár mellé alapos, mégis könnyen emészthető életrajzi adatokat, érdekességeket, művészettörténeti adalékokat, valamint a kortársak idézeteit kapjuk. A berendezőknek ráadásul, a kizárólag a képeket megvilágító fényekkel, sikerült elérniük, hogy a világraszóló kiállítás teltház esetén is intim és befogadható maradjon. A múzeum harmadik emeletét egy különleges gyűjteménnyel töltötték meg a szervezők, mely Van Gogh festményei, rajzai, és levelezése segítségével idézi meg, miként fedezte fel magának a mester Rembrandt életművét. A kiállítás páratlan élmény, melyhez hiába is keresném a megfelelő szavakat. Aki csak teheti, látogasson el az amszterdami Van Gogh Múzeumba, ahol június 18-ig a fény, árnyék és szín legnagyszerűbb mestereivel randevúzhat.

A sötétből kiemelkedő színek mágikus birodalmából az élelmiszerpiac színes forgatagába sietek a közeli Cuyp Straatra, mielőtt még elpakolnának az árusok. A hosszú bódésoron sajtot és teát vadászom, de nem lehet csak úgy elmenni a mindenféle tengeri herkentyűket, szárított gyümölcsöket és magokat, fűszereket kínáló, gazdag standok előtt sem. Persze a kötelező ruhaturkálók, szerszám- és biszbaszboltok itt is megtalálhatóak, a textilfelhozatal pedig még a szabás-varráshoz gyűszűnyit sem értő nézelődő számára is élményszámba megy. Elbóklásznék még itt egy darabig, de biciklibérletem hamarosan lejár, így gyorsan a kölcsönzőbe hajtok, és fájó szívvel ugyan, de leadom a szinte már hozzám nőtt, piros drótszamarat. Gyalog kissé bénának érzem magam, de megvan az előnye a perspektívaváltásának. Így legalább jobban meg tudom nézni magamnak a karcsú téglaházakat, bennük az elfüggönyözetlen, hangulatos nappalikat. Az utcán nincsenek szürke emberek, itt minden és mindenki valamilyen. Gyakran gondolkozom azon, mi tesz valakit, vagy akár egy egész várost egyéniséggé. Páran azt mondják, egyszerűen a jólét. Szerintem inkább az emberi szabadság tisztelete. Persze, egyik a másikból következik, de pusztán a jólét, azt gondolom, nagyon kevés.

Jó úgy a hazaútra készülni, hogy közben jut idő elbúcsúzni a várostól. A buszindulásig hátralevő pár órában még ellátogatok a csatornaparti virágpiacra, ahol a legkülönfélébb színű tulipánok laknak, vaskos divatlapokat nézegetek a vasútállomási újságosnál, s mikor már mindent beszereztem, elintéztem s magamban lezártam, visszatérek a Rokerijbe egy utolsó teára és egy kecses búcsúspanglira. Unicumot az itteni közértben ugyanis nem kapni, de, asszem, Amszterdam kedvéért örökre le tudnék mondani róla.

Barabás Dániel, Amszterdam

Fotók: a szerző helyszíni felvételei

Kapcsolódó kontextus-linkek:
Forgács Zsuzsa hollandiai riportja - 1
Forgács Zsuzsa hollandiai riportja - 2

Kapcsolódó linkek:
Amszterdam város oldala
A Rembrandt-Caravaggio kiállítás honlapja