Eljutni Írországba: ettől kitágulnak az itthoni szemek, bár az ország ismerői figyelmeztetnek, hogy Dublinban nem sok a látnivaló. Az ország inkább a falvain, a vidéken keresztül mutatja meg magát. Ráadásul a szmogtól fuldokló fővárosban legfeljebb a szuvenírboltok kínálják az „Irish green-t”. A belvárosban hatalmas kamionok törnek előre, a gázmaszk erősen hiányzik. Dublint ugyan folyó szeli ketté, de a zajos-büdös autóforgalom miatt senki sem sétál a rakparton, inkább valamelyik közparkba menekül: a Trinity College tágas egyetemi fövenyére vagy a Merrion Square-re parkjába, ahol Oscar Wilde színes márványból készített, hanyagul vidám szobra is található.

Ha végképp elviselhetetlen a még meg sem ismert város, akkor helyi érdekű vasúttal (DART) a tenger is megközelíthető. A vonat körbevisz a dublini öbölben. Az egyik legtöbbet ajánlott kikötővároska (falu?) Howth, egyben a vonal végállomása is (mindössze 4 euro a retúrjegy). A település olyan kicsi, hogy a helyiek köszönnek az idegennek is. A mólón kellemes séta esik, és gyönyörű kilátás a tengerre, valamint az épp szemközt lévő kis szigetre, az Ireland’s Eye-ra, ahol madárrezervátum található. Howth tengerszagú békéje szöges ellentéte Dublin fullasztó zártságának. Itt átélhető Írország élménye. A parti Anna panzióban finom kávé kapható, és érdemes felsétálni egészen templomdombig is.

Dublin látványosságai két napra nyújtanak elegendő muníciót (és ebbe már a tengerparti kirándulás is beleszámít). Kihagyhatatlan a Guinness sörgyár, amit az útikönyv is kifejezetten ajánl, és ismerősi körből is pozitív hangok érkeztek felőle. Mégis: csalódást okozott (kár volt a 10 eurós belépőért!). Emeletes sörgyári bemutató-terem az egész. Idegenvezetés nélkül kell tévelyegni a kijelölt úton, ahol angol nyelvű szakszöveg igazít el, de sehol nem találni élő, ír sörgyári munkást. A túra vége persze kellemes: ajándék pohár, habos, fekete Guinness-t lehet elfogyasztani a gyár tetején, a kilátó bárban, ahonnan belátni az egész várost.

További megnéznivaló a Trinity College impozáns, régi könyvtárépülete, valamint az egykori városfalon kívülre épült Szent Patrik katedrális, melyet a Church of Ireland (Ír Egyház) működtet. Az anglikán egyházhoz hasonló protestáns felekezet ez is, csak vezetőjük nem a brit uralkodó. A Nagy-Britanniától való elkülönülés erősen érzékelhető: Dublinszerte látványos plakátok hirdették a függetlenség évfordulójának közelgő ünnepét, de a királynő születésnapjának alig szenteltek figyelmet. Miközben egész Londont II. Erzsébet ünneplése villanyozta fel, addig az írek nyugodtan söröztek, inkább a futball-eredményekkel törődtek.

Némi köze a magyaroknak is volt Írország véresre sikeredett történelméhez, függetlenségi harcaihoz. Az 1905-ben alakult Sinn Féin (Mi Magunk) szellemi vezére, Arthur Griffith Magyarország feltámadása (Resurrection of Hungary) című munkájában az 1867-es kiegyezést állította az írek elé például. A megegyezés nem jött létre sohasem, viszont 1921-ben aláírták az Angol-Ír egyezményt, mellyel Írországot két részre szakították. Az aláírók között Arthur Griffith is ott volt. A határmódosítás kegyetlen polgárháborúhoz, és máig nem gyógyuló sérelmekhez vezetett. A terrorizmus életformává vált, elsősorban az elszakított Észak-Írországban. Írország 1949-én április 18-án mondta ki függetlenségét, így minden szálat elvágott, amely a brit monarchiához kötötte. Sőt: igyekszik ápolni saját nyelvét is – ezzel is megkülönböztetve magát (a feliratok mindenhol kétnyelvűek!). Jelenleg Írország az Európai Unió egyik legdinamikusabban fejlődő állama – többek között azért is, mert itt volt a legnagyobb a lemaradás. Divat lett Írországba menni vagy az ír kultúrával kapcsolatba kerülni. A divatot szolgálják ki a főváros ajándékboltjai, ahol számolatlanul lehet vásárolni a bóvlibbnál bóvlibb ír kacatokat, mindenféle Guinness söröket, és zöld ruhadarabokat.

Különösen bizsergető tapasztalat, hogy a magyar-ír barátság nem egészen véletlen baleset. Végre rátalálhatunk egy hasonlóan furcsa, mások által nem értett nyelvet beszélő népre, mely ugyanúgy magában hordozza a másság miatti sérelmeit, mint mi. Ételeikben is rokonság mutatkozik. Az „Irish stew” kiköpött magyar gulyásleves, annyi különbséggel, hogy az alkatrészeket durvábbra vágják, és egészben főzik belé a krumplit. Sikerült autentikus pubra is akadni éppen a folyóparton, ahol „egyenes adásban” szemlélhettük az ír szokásokat. Mondják, hogy a kultúra itt elsősorban a szóbeliségen alapul, azon belül is a mesélés, a beszélgetés aktusán. És valóban: napközben is be-betérnek az emberek sörre, diskurálásra, este viszont ez a fő program. A Dublin belvárosában kialakított Temple Bar negyed kocsmái tömve vannak. Dohányozni sajnos csak az utcán lehet, így az utcafronton is sokan szoronganak. Színházak (színvonalasak!) ugyan akadnak a városban (The Gate, Abbey Theatre), de a találkozás helyszíne elsősorban a kocsmai környezet.

A látnivalókhoz tartozik még a bevásárló főutca, a Grafton Street, ahol megtaláljuk a híres csokoládé-boltot, a Butler’s-t is. Számolatlanul csemegézhetünk itt az ír krémmel töltött csokikból, trüffelekből, bon-bonokból. Az utca elején Molly Malone, a kagylóárus lányka szobra strázsál. És még talán a főposta épülete érdemli meg a vizitet, de körülbelül ennyi a „kötelező” program. Ilyen egy ír főváros, egy vidéki ország fővárosa, ahol a legtöbb időt nyugodt, sörözős szemlélődéssel lehet eltölteni...

Sőregi Melinda, Dublin


Kapcsolódó link:
Dublin város oldala