A hétvége elteltével a vidéki magyarok zöme eltávozott a szigetről, fejében a fílinggel, szívében az emlékekkel, tarsolyában a porallergia biztos tudatával. A híd előtt már csak alig találni röplaposokat, egyedül a szekták és a kereszténység vadhajtásainak szomorú végét hirdető bácsi igyekezete nem lankad, bár a folyamatos melegtől mintha az ő kántálása is egy kicsit elnyújtottabb lenne…

Beérve konstatáljuk, hogy immár hatodik napja nem nézi meg senki túlméretezett táskánkat, így aztán akár géppisztolyt is vihetnénk a szigetre. Senkit nem zavar az a tény sem, hogy karszalagunk felirata kopottas, így aztán igazán illene rá a „megrongálódott” jelző, melynek fennállása esetén a tulajdonost nem szabadna a kultúra fellegvárába engedni. Node ez senkit nem zavar, bejutunk, és megállapíthatjuk, hogy valami történt: a por mennyisége a felére csökkent, a földutakat fellocsolták, már csak az a kérdés, hogy miért kellett erre napokat várni.

Sajnos sikerült lemaradni a Mardi Gras-ról, de még éppen odaérünk a Világzenei Színpad elé ahhoz, hogy Justin Adamson és a The Wayard Sheiks-en derüljünk. A produkció ismeretében senki nem tudná megindokolni, hogy mit keresnek itt: a Buddy Holyt Elvis Presleyvel, countryval, indiai hatásokkal és gyatra hastánccal keverő formáció minősíthetetlen játékán csak az egykori NDK-ból ide vándorló, némileg már becsípett fiatalok tudtak élvezkedni.

A szervezés zsenialitása a tény, hogy a nagyszínpadon az Európa Kiadó, a Világzenei Színpadon pedig a Besh o droM játszik az esti főműsoridőben. Az Európa Kiadó ki tudja, hányadik búcsúkoncertjénél tart, a múlt század nyolcvanas éveibe való révedés trendi lehet, de nem a nagyszínpadon, és nem ezzel a zenével. A gyenge félház erősen demoralizáló egy zenész számára, míg egy kisebb játszóhelyen talán nem fulladna be a produkció. A Besh o droM persze újra zseniális, a fiúk nyomják, megbízhatóan, amit kell, Szalóki Ági igazán jól alkalmazkodik a fergeteges tempóhoz, csakhogy ezt már ismerjük, a dolog már-már rutinszerű, így csak annak mond valamit, aki még soha nem hallotta őket. Így aztán otthagyjuk a terepet, újabb élményekre várva, de azért az eddigi tapasztalatokból kiindulva nem várunk túl sokat, hiszen lassan este 7, és ma sem estünk még ámulatba. Egy laza, ámde hosszú séta végén a Méhek nevű formáció koncertjébe csöppenünk. Már délután feltűnt a méhecske-mintás mikrobusz, amellyel a szabadtéri színházi helyszínre tolattak be, de az élmény elementális: két, vállaltan idióta fickó méhecske-ruhában a gagyi és a zsenialitás határán egyensúlyoz, kigúnyolva a fogyasztói társadalmat, Barbit és Kent, Afrika helyett Skandináviába vágynak, s ha kedvük szottyan, akkor felhívnak egy nézőt, hogy házi spricnivel szolgáltassa az esőt az esőváró számhoz. A dolog annyira természetes, hogy rögvest el is felejtjük a Besh o droM művi profizmusát.

A Kortárs Táncszínházi Egyesület estje ezután igazi élményt nyújt: Nagy Andrea Mágneses mező című koreográfiája finom, légies, sokat mondó, szívhez szóló élmény. Kovács Gerzson Péter Sziklarajzok-ja újból meggyőz arról a hihetetlen koncentrációról, amely a táncos és a Magony vonósok között működik: az improvizációktól átszőtt zenére a táncos estéről estére egyszeri és megismételhetetlen produkciót hoz létre.

A Sziget egyik legnagyobb élménye a macedón Esma Redzepova koncertje a Rádió C sátrában: a késői időpont és a csúszás ellenére bombasztikus formában játszó zenekar kísérte "a makedónok koronázatlan királynőjét". A fergeteges, már-már követhetetlen tempójú, igazi, macedón cigányzenét játszó formáció és a különleges hangú és hangtechnikájú nagyasszony megmutatja, mi az a szórakoztatás. Repülnek a cipők a magasba, igazi ereszd el a hajamat hangulat van, amelynek koronázásaképpen a díva is táncra perdül.

Az utolsó napra rányomja bélyegét a visszavonhatatlan: a szigetnek vége, a szigetlakók sátrat bontanak, göngyöleget tesznek ki a fák alá, lassacskán hazafelé készülődnek. A nap folyamán egyre többen mennek ki a szigetről, viszont van, aki szerint a java még csak most kezdődik. A világzenei színpadon a Makám kezd, Szalóki Ágival és Palya Beával kiegészülve. Megbízható, színvonalas produkció, nem csoda, hogy egyre többen kíváncsiak rá. Talán a korai időpont, talán a hidegfront teszi, de meg kell jegyezni: a jó színvonallal némi rezignáltság is jár, a színpadon nem érezhető az a fergeteges hangulat, ami a zenéhez kellene.

A hangulatot a következő banda emeli az egekig: Boban Markovic zenekara újfent megmutatja, milyen a minőségi lakodalmas zene. A Rádió C sátrában ezzel egyidőben hasonló zenekar játszik, nem túl nagy sikerrel: Elvis Ajdinovic igyekezete értékelendő, de nem kellőképpen felhangolt hangszerekkel, közepesen tehetségtelen zenészekkel nem veheti fel a versenyt. Bár az is igaz, hogy Bobanékat is mintha megcsapta volna a rutin szele…

Egy kis pihenő után a Bëlgára is átmegyünk. A székely deszkásokról meg a magyar királyokról szól a nóta, feltehetően, de a körülöttünk ácsorgók-tombolók tolmácsolása nélkül nem igazán értenénk semmit. Értékeljük a Gólem (állítólag így hívják a fehérre meszelt, túlsúlyos és fahangú pasast) próbálkozását a Megasztár dalával, de jóindulattal is legfeljebb csak hármasra tudjuk értékelni. A Faithlesst és a Los de Abajót is kihagyva bolyongunk az egyre fogyatkozó sátordzsungelben, hogy odaérjünk időben Lajkó Félix és bandájának koncertjére. A jó kezdést néhány technikai malőr és Lajkó Félix hisztizése feledteti, egy ponton azt hisszük, levonul a színpadról, de aztán mégsem. Egyenletes, magas színvonalú játékot hallhat a folyamatosan gyarapodó közönség. A dac talán még sosem volt olyan inspiráló, mint ebben a nagyjából másfél órányi időben.



Ez után olyat teszünk, amit látva Norbi szívinfarktust kapna. Bárki bármit mond, a sárgabarack lekváros tejbedara igenis finom hajnali egykor, a fitnesszguruk meg inkább próbálják ki...

Kónya Orsolya


Kapcsolódó galériánk



Kapcsolódó linkek:

A Sziget honlapja