napi online kultúra és tudomány

SZÍNHÁZ
Várni
A Godot-ra várva a Pesti Színházban


"Nem a deszkákon vagyunk?"- szól a Godot-ra várva kulcsmondata úgy az első óra végén. És valóban. Vladimir és Estragon valahol, időből és térből kiszakítva éldegél, vitatkoznak fehér- és sárgarépán, nomeg a feketeretken. A Pesti Színházban is a valószínűtlenség, a színházszerűség kapja a főszerepet. Fehérre mázolt lábbelik között bukdácsol a két koravén barát. A hagyományosan ötven felett játszott szerepeket Tompa Gábor rendező a harminc körüli Gyuriska Jánosra és Hajdu Istvánra osztotta, lássuk meg, mi lesz alapon. Az eredmény egészen különleges: a két, hosszú ideje párosokat játszó fiatal színész tolmácsolásában a darab már nem a halálról és annak várásáról szól. Itt már csak két rokonszenves csavargót látunk, valamiféle modern Stan és Pan-változatot. Játékukban benne van mindaz a filozófia, amely a látszat ellenére a némafilmes elődök alkotásaiban is megtalálható.

A darab elején egyetlen rekedt szaxofon hangját hallani, s ettől a felütéstől kezdve már nincs is mit magyarázni. Minek, hiszen tudjuk: a két színész meg fogja oldani a feladatot, s az is sejthető, hogy nem is rosszul. És valóban. Igaz, Tompa megbolondította a szereposztást: a mackós Hajdu kapja Estragont, Gyuriskának pedig Vladimir jut. A furcsaság csak az olyan szövegeknél jön ki, mint amikor a legalább egy fejjel magasabb Hajdu közli Gyuriskával, hogy az nehezebb. Később azonban egyértelmű lesz a tökéletes választás. Hajdu mintha arra született volna, hogy bamba, mégis filozofikus tekintettel üljön rá nem illő cipőben, ing nélkül, de azért koszos kézelőben, az idők végezetéig. Gyuriska Vladimirje félművelt értelmiségiként teng-leng a világban, s nem is csoda, hogy ezzel a mentalitással nem tud egyről a kettőre jutni. Gyuriska Vladimir szövegeit fásultan, fáradtan mondja, mintha tudná, hogy hiába próbálna tenni a középszer ellen, úgyis csak egy újabb gyomorkorgásos nap következik.

Samuel Beckett Nobel-díjas darabjának üzenete, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehetne ott a deszkákon. Életünknek jelentős hányadát tölti ki a hiába való várakozás. Tompa Gábor szimbólumrendszerében ez legszebben a keménykalapokban nyilvánul meg: Lucky otthagyott kalapját sajátjával cserélgetve Vladimir és Estragon többször felpróbálja, fejükre illesztve a másik fejfedőjét is. Mindegy tehát, hogy kicsoda Vladimir, kicsoda Estragon, és talán az sem fontos, hogy Pozzót és Luckyt játszanak, vagy éppen saját magukat.

A színpadon egyetlen momentum jelzi az idő múlását: a csenevész fa egyik ágán a második felvonásban megjelenik egy levél. Ez azonban olyan valószínűtlenül nagy és ormótlan, mint amilyen nehéz elhinni, hogy valóban egy éjszaka alatt nőtt a háncsától megfosztott fán. Az időt egyedül Godot és küldöttje kontrollálják. A Pesti Színházban nem újabb, hús-vér szereplő jelenik meg a színen: a bal elöl elhelyezett, kilógó belsejű tévékészülék hirtelen életre kel, benne egy kisfiú jelenik meg. Ezzel a várakozás végképp reménytelenné válik: ha már a hírnök sem veszi a fáradságot ahhoz, hogy egy ilyen istenhátamögötti helyre eljöjjön, Vladimirnak és Estragonnak esélye sincs Godot érkezésére.

Kónya Orsolya

Samuel Beckett: Godot-ra várva – Pesti Színház
Szereplők: Hajdu István, Gyuriska János, Rajhona Ádám, Pindroch Csaba
Díszlet-jelmez: Both András
Rendező: Tompa Gábor


Korábbi kritikák: