Szép és hiányt pótló vállalkozás: egybe terelni és bemutatni struktúrán kívüli, jobb híján alternatívnak mondott színházi társulásokat. A dolog nehézsége éppen a választék bőségében áll. Vajon melyiket igen és melyiket nem? És pontosan milyen szempontok szerint? Legyenek ezek a szempontok pusztán művésziek-esztétikaiak vagy szociálisak is? És azonos-e az alternativitás az amatőrséggel? A Bárka alternatív napot ígér ugyan, de vegyes salátát tálal: két, egymással semmilyen összefüggésbe nem hozható társulatot. Kérdés persze, hogy mi várható egy alternatív naptól? Számomra a címzés valami különlegeset, újszerűt, kísérletezőt jelentene, ósdi rutinoktól mentes előadásokat.
Nagyon egyszerűen a Tóték
Minden ízében ellentmond ennek az újító szellemnek a Soltis Lajos Alternatív Színház Tóték-előadása. Invenciómentesen burleszkké fajuló a produkció. Iskolás szövegmondás, vontatott jelenetezés, csikorgó díszletelemek. Amikor a városi színműkör nagyszínházat játszik: mintha ők lennének a Latinovits. De az illúzió sajnos sántít és az amatőröket jellemző, megbocsátással honorált kedves báj is hiányzik az együttesből. Megdolgozatlan a drámaszöveg is: csak elszavalják értelmezés nélkül, komolykodva.
László Csaba és Ihász Csilla
Feltűnően színpadias ötletként Tót úr (László Csaba) és az Őrnagy (Ódor József) csizmája egyformán nyikorog: ez a folyamatos bőrhang határozza meg a lassan elcsorgó felvonásokat. A háttérben Karády énekel búgó édesen. Miközben a legolcsóbb színpadi gegeken nevet a szép számú izgága közönség. A publikumról a társulat nyilván nem tehet: kötelező olvasmányt néző gimnazisták voltak, egy egész kis szociológiai mintamerítés. Tündököltek az agyonra zselézett hajak és az emeletes cipők. Persze ciki lett volna csendben ülni: muszáj volt a telefonba felesleges üzeneteket gépelni meg a másikat hátulról bökdösni és előadás alatt sós mogyorót majszolni. Mindezért a játszók csak annyiban felelnek, hogy nem tudták szórakoztatni a közönséget, képtelenek voltak az érdeklődés csíráját fenntartani. Hiába esett-kelt az Őrnagy ólajtószerűen: elmaradt az elementáris hatás. Egyedül Örkény csoda-szövege tartotta egyben a szétesni akaró bemutatót, amelyik bármely színpadon üzemképes, nagyobb húzások nélkül. Itt a fél falu várólistára került, azaz egyszerűen kihúzták a darabból, az Őrnagyot, Tótékat meg a postást (Herczeg Tamás) kivéve.
A Tóték - színpadkép
Nem profizmust szeretnék számon kérni, hanem ötletet, színházi gondolkodást, elmélyülést és látható csapatmunkát. A színpadon monászokként bolyongó játszókból lehetetlenség egységes előadást gyúrni.
Átlagon felüli minőség
Az est másik előadása szinte pontról-pontra javítja a Tótékkal kapcsolatban felmerült „hibákat". A diákszínjátszásból kiemelkedett Kompánia társulat bátran nevezhető alternatívnak, míg Soltisékra inkább a színházszerető amatőr címkét illeszteném.
Brian Friel Pogánytánc c. darabja a Családrajzként játszott Kompánia-átdolgozás alapja. Bátran bántak a terjengősen drámaiatlan történettel, egy részbe sikerült sűríteni s még így is néhol túlbeszélt a sztori. Ír környezet, isten háta mögötti falucska és egy különös, szinte csupa nőkből álló család. Négy nővér összezárva, elrekesztve az élet természetes lüktetésétől, állandó vágyakozásban. Férjet, gyereket, normális családot szeretne mindegyikük, de a remény valahogy nem akarja mutatni magát. Mégis dacosan élni akarnak, mulatni, táncolni, örülni: Kate, Maggie, Christina, Rose és Agnes (Gyevi-Bíró Eszter, Csík Andrea, Tarján Veronika, Bíró Gabriella, Mayer Zita) nem adja fel, egyelőre.
Nincs igazi drámai történet vagy hagyományos értelemben vett cselekmény a darabban: Christina „balról" született fia meséli, már felnőtten családja regényét. Michael (Mózes Zoltán) végig jelen van, hol gyerekként, hol mesélőként a színen: kalauzolja a nézőt a múlt morzsái, elfeledettnek hitt apróságai között.
Debreczeni Márton, Mózes Zoltán és Bucsku János
Nem a történet, az események dominálnak, inkább a hangulatok, érzések, érzelmi kavalkádok Lukács László rendezésében. Gyönyörű táncnyelvet épít az előadás a nővérek köré: ahol túl sok lenne a szó, ott a mozdulatok beszélnek. Emlékezhetünk a Kompánia előző táncmeséjére is a szép Belisáról (melyet a Bárka szintén vendégül látott korábban): a Családrajz folytatja, fejleszti a tánc és próza határán elindított színházi nyelvet.
Tarján Veronika és Bíró Gabriella
A színpadképet egy függőhinta uralja és a csodatévő Marconi márkájú rádió, amiből mindig lehet vidámságot elővarázsolni, ha éppen nem merül le az elem benne. Kétségbeesetten fergeteges örömtáncot lejtenek a nővérek: vadak, féktelenek. Táncol Christina is visszalátogató régi szerelmével, le, egészen az ösvényig: keresik, szorítják a másikat, miközben már távolodnak is. A férfiak, Michael, Jack atya (afrikai missziójából hazatért nagybácsi) és a léha szerető, Gerry (Debreczeni Márton) szalmakalapos dzsigolók fehér ingben hózentrágerral. Üveges táncot „lejtenek" eredetien: clown-ok és kényeskedő gigerlik egy személyben. Emlékezetes jelenet Jack atya (Bucsku János) küzdelme egy egész alma benyelésével ill. amikor törzsi szokásokat mutat be az álmélkodó Gerrynek.
Tarján Veronika
Egyszerűen szép az előadás. Egyes képei pedig festménnyé lényegülhetnének, gondolok itt konkrétan az öregasszony maszkokból alkotott életképre. Egy ütemre lüktetnek a játszók, tökéletes a csapatmunka: a néző pedig elámulhat a kilátástalanságból, szegénységből kifelé kívánkozó nővérek mozdulatnyelven mesélt történetén.
Sőregi Melinda
Fotók: Stefler Márton
