Mit lehet még a Romeo és Júliához hozzátenni vagy akár elvenni belőle? Kinek készül egy ilyen előadás manapság? Miért választja a sepsiszentgyörgyi színház éppen ezt a veszélyesen közhelyesedő klasszikust? A szerelemről kell a darabnak szólnia vagy a családok közti viszálykodásról? Van-e Isten avagy nincsen? Önkéntelenül tolakodnak elő az óvatoskodó kérdések, mert a Romeo és Júlia színházilag ingoványos terep, tele csapdákkal, titkos veszélyekkel.
Bocsárdi László rendezése CSAK a szerelmesekről szól, a két ártatlan fiatalról. A vörös inges, fehérre mázolt bohóc-arcú báli zenekar is csak nekik játszik. A bálozóknak egyedül peng a nagybogő, miközben kacska táncukat ropják. Maró gúnnyal mutatja be Bocsárdi a darab egyéb szereplőit, és kevés figyelmet szentel nekik: szinte átnyargal az előadás azokon a jeleneteken, ahol nem szerepel Romeo (Nagy Alfréd) és Júlia (Péter Hilda).
Feltűnően sokat húztak a darab szövegén. Elkallódnak a szavak a hatalmasan üresre hagyott, vészjóslóan sötét játéktérben. A csöndek válnak fontossá, beszédessé. Első találkozásukkor a két szerelmes fiatal nem szólal meg: bekapcsolódnak a fura zenekar játékába, együtt zenélnek, majd kiürül a szín és kezdődik az önfeledt évődés virágokkal, száraz falevelekkel. Játszanak, ismerkednek, nem pazarolják idejüket üres fecsegésre.
A fecsegés, a szavak vég nélküli cséplése marad a Dajkára (D. Albu Mária), Capuletnéra (Szabó Enikő) meg persze a szellemes Mercutióra (Pálffy Tibor). Állandó a zaj a színpadon: dikció és háttérzene keveredik, a beszédfoszlányok alig kivehetőek, valószínüleg szándékosan. A hangsúlyos pillanatoknak a csönd ad nyomatékot.
Péter Hilda és Nagy Alfréd
Bocsárdi nem szó-színházat m?vel, hanem képeket, hangos jeleket komponál. Lefordítja Shakespeare-t magánhasználatra. Emlékezetes, amint Júlia fehér estélyi és egyben menyasszonyi ruhája a zsinórpadlásról ereszkedik alá. Lőrinc barát egy kezével "vezérli" a rakoncátlankodó előfüggönyt és növényeket varázsol az avarból. A szerelmesek hulló sárgás, őszi levelek közt ujjongva örülnek. (A kép visszavezeti a nézőt Lukáts Andor főiskolás Liliom-rendezéséhez: Marika és Liliom dobálta ott is kedvesen egymásra a száraz leveleket.) És erősen festett arcúak, némafilmbe illő maszkák a szereplők, csak a két fiatal viseli saját természetességét. Bevésődő képek elszórva mindenütt.
Nagy Alfréd
Ez az előadás nem akar semmi másról szólni, csak az igazi, egyszeri és megismételhetetlen szerelemről, bármilyen banálisan és cukormázasan fest is mindez így írásban rögzítve. Shakespeare persze nem hajlik önként a rendező keze alá, állandó a küzdelem az istentelen szerzővel.
A rendező nem engedi vérbe fagyva, ostobán meghalni szerelmeseit: égi segítséget iktat közbe, feltámasztja, elemeli a földtől Romeot és Júliát. Az előadásban végig fel-felbukkanó, cilindert és vörös inget viselő különös zongorista figurája a kulcs, amit a zárójelenetben érthetünk igazán meg: égi, isteni a közbeavatkozás itt. Lőrinc barát (Mátray László) is leveti csuháját, ami alatt a vörös öltözet lapul.
Bocsárdi kiveszi a szereplők kezéből sorsuk irányítását s a szerzővel "vitába szállva" elrepíti a fiatalokat. És akkor lehet ismét kérdezni bátran: van-e isten avagy nincsen?
A sepsiekkel kicsit itt volt.
Sőregi Melinda
Fotók: Stefler Márton
Romeo és Júlia
Rendező: Bocsárdi László
Dramaturg: Czegő Csongor
Díszlet: Bartha József m.v.
Jelmez: Dobre-Kóthay Judit m.v.
Zene: Könczei Árpád m.v.
Színpadi mozgás: Liviu Matej m.v.
Zenészek: Szilágyi Zsolt (ének), Zéno Apostolache (zongora), Filip Ignác (fuvola), Ailene Florin (trombita), Samean Adrian (harsona), Kerzsi Csongor (nagybőgő)
