Fotó: Stefler Márton

Az Isten tudja, hányféleképpen nyúltak már a Bibliához. Nyilván nem is szerette mindet. De az üzenet, az alap, adott. A kérdés csak az, kihez akarjuk eljuttatni. Ha pedig e szerint gondolkodunk, nagy igazságokhoz juthatunk el. A Bábszínház Noé bárkája című előadása kimondottan a gyerekekhez szól. Az üzenet adott. Ezt kell célba juttatni a bábszínház eszközeivel. Mesélni kell, szórakoztatni a szó legnemesebb értelmében. Erre vállalkozott Kovács Géza (m.v.) és a Bábszínház egy maroknyi csapata.

Nyilvánvaló, a Biblia szövege nem alkalmas arra, hogy eljuttassa üzenetét az 5-10 éves siserehadhoz. A rendező tehát középkori verses szövegekhez nyúlt, némiképp maivá formálta azt, és egy friss, apró fülkagylókat is megcsiklandozó mesét hozott létre.

A mesének nagy hatalma van. Fordulatai, jól kitapintható értékrendje óvatos kézzel nyitja fel az érzékszerveket, és megül a gyermeki tudatban. A felelősség tehát nagy.

A Bábszínház Játszó-terébe főleg manók érkeztek, szülőkkel, tanítókkal. A színpad egyelőre csukva. Óriás fehér vászonpipacs hull a levélforma deszkahajóra. Alóla, a mennyei árbockosárból angyalok bújnak elő, játszanak. Így kezdődhetett valahogy a teremtés. Játékkal.

Az előadás tehát nem a semmiből indul, az Isten teremtő gondolatából, hanem három angyal „emberi” helyzetéből, akik alázattal, de némi gyermeki fintorral pózolnak a Teremtő előtt. A szintek így is jól kivehetők a pontosan, mesei egyszerűséggel kezelt térben. Az égboltra vetítet animációk képnyelve (Horváth Mária m.v.), az alakok egymásból születése, a színek váltakozása és a hozzá rendelt dörgedelmes hang teremtő Istent teremt a fehérruhás, emberarcú angyalok fölött. ők is a mennyben ülnek, csak egy égbe meredő ácsolat tetején, és onnan hallgatják bújva a szózatot: teremtsük meg a Földet!

A lapos színpad zegzugaiból ekkor ajtócskák, fiókok nyílnak, és lassan mozgó világ kerekedik a színpadon. Az apró állatok fejükkel bólogatnak, és az se zavar, hogy látom, az angyalok rángatják a vékony zsinórokat, s ők bégetnek, kukorékolnak hozzá. Így játszik a teremtő, és így teremt a játszó. És így születik az ember is, mennyből Földre ereszkedve marionett zsinórjain, az angyalok kezei közül, olyan alakban, ahogy azt Isten az imént az égboltra gondolta.

Bátor rendezői húzás, hogy az angyalok az Isten háta mögött (mintha lenne neki háta) még grimaszolhatnak is. Ettől nem csak hangvételében kerül közelebb a nézőkhöz a játék, de talán könnyebben is megértjük: jó és gonosz között milyen kicsi a különbség. Hiszen Lucifer is tréfál még odafönn, akárcsak a másik két angyal, de ő egyre túlfeszíti a húrt. És ami a legérdekesebb: a rendező megengedi, hogy néha igaza legyen Istennel szemben. Az eredendő bűn jele, a vörös szegély Lucifer hófehér köpenyén úgyis eligazítja a nézőt.

Odalenn elkezdődik az élet. A marionett Ádám és Éva bábu mivoltát meghazudtolva örül a rábízott földi hatalomnak, élvezi Isten adományait. Szövegükben, hangsúlyukban nincs ájtatos görcs, inkább boldog naivsággal szemlélik, az eget, a vizet, egymást.

Isten intelme a tiltott gyümölcsről animáció formájában jelenik meg az égbolton, majd a tilalom életbelépésével alma világít fel egy fa ágai között. Egyszerű megoldás, tiszta kép, játék a teremtéssel. És a játék folytatódik a bábok világában is: - Éva! - Ádám! - Évaaa! - ÁÁÁdáám! - ÉÉÉva! - Ádáááám! - hallatszik a gondtalan „dialóg”, és a színpad valamely épített rejteke mögül báblábak buja kuszálódása látszik. A színpadon szex van, a nézőtéren pedig kuncogás és értés.

Világos kép az is, ahogy a kegyvesztett Lucifer hatalmas ollóval elvágja a bábok, az ember mennyből lelógó zsinórjait, és mostantól csak keze által kelhetnek életre. Így könnyebb az elcsábulás, hiszen az ember a gonosz markába került. A sikeres csábítás után pedig Lucifer a színpad közepén kitáruló pokol kapuján át ereszkedik le a jól kijátszott hanglifttel.

Innentől a marionett figurákat fa maszkokra cserélik, amiknek durva vonásai visszautalnak a „bábkorszakra”, s egyben jól mutatják az angyalok és emberek közti láttatható különbséget is. Ádám és Éva arca az imént még pokol kapujaként szolgáló fedél mögül bukkan elő. Mikor Éva magára marad, a deszka, vagyis a test közepén apró ajtócska csapódik ki, és megkezdődik a fájdalmas vajúdás. A két gyermeket, Káint és Ábelt az angyalok segítik világra, mintegy bábaként segédkezve az embernek. A csecsemők kesztyűsbábos, agresszív fickándozása előrevetíti a testvérek közti konfliktust.

Ez már azonban az ördög dolga: - Lucifer bábszínháza - konferálja fel a patás a tragédiát, és pár gyors mozdulattal vörös bársonyfüggönyt feszít a menny és a föld közé. Itt bukkan föl - szintén kesztyűs bábként - a két felnőtt testvér. Nem beszélnek, csak az ördög sípol helyettük. Az egész röhejes, jancsibohócos helyzet, s csak mikor Lucifer kivigyorog a paraván mögül, értem meg: ez tényleg az ördög bábszínháza volt.

És a történet szempontjából mindegy, hogy a testvérpár és Noé közti párezer évben mi történt még, hiszen a bűnös folyamat elindult, így a Mindenható özönvize érthető következmény. Merész, de logikus dramaturgiai vágás ez, amitől a történet nem veszít tanulságából, ám könnyebben eljut célközönségéhez.

Noé két lábon járó ember nagyságú ember, maszkja azonban őrzi a távolságot az angyaloktól. Teátrális félelme pedig az Istentől. Kezei alatt gyorsan épül a stilizált bárka, Lucifer minden mesterkedése ellenére is. A színen nincs család, nincsenek gúnyolódó szomszédok. Csak Noé, Isten szózata, és az elkészült bárka oldalairól kikandikáló, aprócska, hangos állatok. A vihar végén pedig a kifeszített lepedőre vetítődik a szivárvány, mint egy tanulságos, izgalmas mese legszebb kelléke.

Mészáros Boldizsár

Szereplők: Csák Zsolt, Kemény István, Kovács Judit / Papp Orsolya, Tatai Zsolt
Tervező: Majoros Gyula m.v.
Dramaturg: Dobák Lívia
Asszisztens: Dallos Ibolya
Animációs film: Horváth Mária m.v.
Zenei szerkesztő: Miklósi Gábor
Mozgás: Csák Zsolt
A középkori szövegből bábszínpadra alkalmazta és rendezte: Kovács Géza m.v.