A színház olyan komoly, felnőttes dolog. Rendesen kell viselkedni, nem lehet zajongani, cukorkát csörgetni, hangosan méltatlankodni. Ülni kell a sötétben, lehetőleg kényelmetlen ünneplőruhában és élvezni a művészetet. Rengeteg macera azért a kis csodáért…

Szinte egyidőben két fővárosi nagyszínház is gyerekdarabot mutatott be. És nem a pincében vagy a padláson, hanem a legnagyobb színpadukon. Felismerték (nem először, persze), hogy a macerába is bele kell tanulni. A beavatás szertartása lehet egy ilyen előadás: bevezet a rejtélyekkel teli zsöllye-világba - kockázat nélkül. És még az ünneplő sem kötelező, a bocicsoki is zizeghet kicsit a sötétben, a felnőttek is türelmesebbek a szokásosnál. (Különös, de a mindig morc beengedő asszonyságok sem méltatlankodnak, inkább nagyanyós kedvességgel kalauzolják a gyerekeket a széksorok között. Szeretnék magam is újra gyerekké változva színházba osonni…)

Piri a parádé, viri a varázslat

Hamupipőkét senkinek sem kell bemutatni: kedves ismerős. Iglódi István rendező csavart egyet a megszokáson és nem a Grimm testvérek eredeti változatát ültette színpadra, hanem Romhányi József bravúros átiratát. Sziporkázóan szellemes, versben hömpölygő a szöveg: eljátszani is alig szükséges, megáll a maga lábán. Folyamatos figyelmet igényel, nehogy a fületlen néző lemaradjon valami fontos sziporkáról. Sajnos a második felvonásra már lankad az igyekezet, lehetetlen Romhányival tartani a ritmust - elszáguld néző és játékos mellett egyaránt. „Súlyosbító körülmény”, hogy néhány helyen a mese szövésében is módosítás esett, amit a nézőtéri gyereksereg izgatott, kíváncsi mocorgása is jelez. Hamupipőke például nem az udvari bálon találkozik először a királyfival, hanem a vásári forgatagban. Bár a lány akkor még nem sejtheti a kedves mézesbábosról, hogy ő álruhás trónörökös. Nem elhanyagolható részlet a később perdöntő cipellő elvesztése: nincs itt szó lépcsőn beleragadásról, egyszerűen tortára lép elszaladtában Hamupipőke s a hab fogva tartja kecses topánkáját. Kár, hogy elsiették a kivitelezést és sokan lemaradtunk a döntő pillanatról…

Valóban beavatás, igazi színházi szertartás a Víg előadása. Eljátsszák, hogy színházat fognak játszani. A színen öltözködnek, változtatják alakjukat: nem rejtegetik, hogy csak úgy tesznek, mintha. A színészek maguk muzsikálnak, amikor éppen nem játszanak. Oberfrank Pál dobol és szaxofonozik, Kéri Kitty tangóharmonikázik, Kolovratnik Krisztián szintetizátoron bűvészkedik, és aki az egészet összehangolja, aki a színi hangászkar motorja: Fesztbaum Béla, szerepe szerint a Szakács-Takács-Kovács azaz egy „tohonya tarhonya-morzsoló”. Szabadon változtat alakot, fakanállal varázsol, egyengeti a szerelmesek útját. És ő a kapocs a nézőtéri fülelőkhöz.

Megéri hát csodára várni a Vígben, mert akad belőle bőven. Egy egész vásári forgatag kel életre, ha kell. Ügyes galamb-bábokat is lehet látni. Gumiasztalon ugrálnak a gonosz mostohatestvérek. És síppal a madárhangot is elő tudják állítani…

Romhányi József-Fényes Szabolcs: Hamupipőke
Rendezte: Iglódi István
Díszlet: Rózsa István
Jelmez: Jánoskuti Márta
Játsszák: Kéri Kitty, Kolovratnik Krisztián, Igó Éva, Pápai Erika, Oroszlán Szonja, Harkányi Endre, Fesztbaum Béla, Oberfrnak Pál, Gál Kristóf eh., Péter Kata eh.

Éljen a Rendíthetetlen Ólomkatona!

ősbemutatót ígér az Új Színház: Zalán Tibor legújabb mesejátéka látható Angyalok a tetőn címzéssel. Bátor cselekedet. Kortárs magyar szerző friss szövege, ami ráadásul gyerekdarab! Követendő a példa és érthető is, hiszen szükség van új mesékre, elvégre nem lehet mindig Hófehérke-Piroska-Csipkerózsika a színpadon…

A helyszín egy egészen átlagos háztető. Óriási és meredek, kémények és antennák meredeznek róla. Ide érkeznek meg egymás után szépen a szereplők, akik maguk is mesefigurák. Jön az Ólomkatona, Piroska, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska és Hófehérke. Menekülnek a saját meséjükből, mert tudomásukra jutott, hogy rossz véget fognak érni. A különös az, hogy nem értesültek meséjük boldog befejezéséről, ami a szörnyűségek után rendszerint be szokott következni. És elég nehezen felfogható, hogy miként olvashatja el előre a mese szereplője a saját történetét? A felmentő sereget két renitens angyal jelenti: az egyik balfácán, a másik részeges. Az ellenség Gomulka bácsi, a mosdatlan ingű és szájú rettenetes házmester.

Az első felvonás a probléma vázolásával telik, értesülünk a szegény szerencsétlen mesehősök szomorú sorsáról, majd varázsütésre felbukkannak az angyalok és lehet egy olyan megérzésünk, hogy a második felvonásbeli boldog, gondtalan véget nem kerülhetjük el. Nyilvánvalónak tetszik, hogy az angyalok fogják megmenteni a szerencsétleneket, ez a szál nem tartogat sok érdekességet. Csata is van a második részben: minden meseszereplő egyenként legyőzi ellenségét: kipurcan a gonosz boszorkány meg az ordas farkas is. Mi következhet még? Közhelyes tanulság: a sorsát senki sem kerülheti el, így a mesefiguráknak vissza kell térniük meséjükbe… Hogyan? És mi lesz a mesével, ha az ellenfél épp a szemünk láttára lett kiiktatva? Az angyalok sorsa sem a történet logikája szerint halad: emberekké válhatnak, ez a nagy vágyuk. Akkor most van sors vagy nincsen? Van mese vagy nincsen? Zalán Tibor a saját történetén belül következetlen és felületes. Olyan az a darab, mint egy ígéretesnek tűnő, de még ki nem bontott ötlet. Nincs ez a dolog még kész…

Hiányzik a beavatás melegsége is Nagy Mari rendezéséből: szépen elkülönül nézőtér és színpad, rendes felnőttesen. A zene is a hangszóróból szól… Nincs varázslat, a játék csodáját nem sikerül átadni a gyerekeknek. Egyedül az Ólomkatonát játszó Schneider Zoltán odaadását, hiteles fém-bánatát, bumfordi kedvességét fogja őrizni az emlékezet.

Sőregi Melinda

Zalán Tibor-Huzella Péter: Angyalok a tetőn
Rendezte: Nagy Mari
Díszlet, jelmez: Csík György
Játsszák: Schneider Zoltán, Kecskés Karina, Botos Éva, Vass György, Galkó Balázs, Derzsi János, Nagy Zoltán

Korábbi kritikák: