Két valóban drámai eseményt könyvelhet el a fesztivál három nap után: a megnyitót megszakító vihart, és a csütörtök éjjeli, Szeged belvárosát sötétbe borító áramszünetet. További adrenalin-mozgásokról sajnos nincs hír, bár az Ex-stasis névre hallgató fesztiválújságban Szögi Csaba kilátásba helyezi, hogy a MASZK idén ki fogja mutatni a foga fehérjét. Mint régi Thealter rajongó, ennek igazán örültem volna, de úgy tűnik, hogy a SZASZ inkorporálása nem volt a szerencsés döntések közül való. A Thealter ugyanis évek óta fenntart egy stabil szakmai színvonalat, mely most meginogni látszik. Hangsúlyoznom kell, hogy csupán az első három nap hiányos tapasztalatainak vagyok birtokában, és meggyőződésem, hogy a hétvégi felhozatal klasszisokkal erősebb. Talán az, hogy poros, középszerű, avítt előadások sorozatával kellett megbirkóznom, az enyhülés legcsekélyebb reménye nélkül, csupán az én karmám, és nem tendencia.
Az első, kiheverhetetlen csapás a fesztiválújság. Családi lap. Szentimentalizmus, belterjesség, maximális lojalitás. Mindenki zseniális, mindenki hős. Progresszívek vagyunk és szabadok. Tombolnak a nagybetűs és kurzív gondolatok, pimaszul dilettáns, gagyi haknik röppennek a mennybe. Az Andaxínház pl. már a sokadik bőrt húzza le kisded, zenés „verses est”-jéről, melyen Körössi P. József, Ernst Jandl és József Attila művei katyvaszolódnak össze bátor együgyűségben. Az Ex-stasis szerzője, Deutsch Andor szerint viszont „Az Andaxínház helyzetbe hoz. Formában tart. Nem is értem, hogy bírják.” A szőke kultúrcica névre hallgató szerző szintén katartikusnak értékeli az estet, az igazi eufóriát pedig a társulat dobosa hozza meg számára: „És egyszerűen nem hagyhatom ki a zenekar leg-leg – keresem a jelzőt, de nem találok jót –, szóval a dobost. Magával ragadó volt, vagy mi. Nem tudtam levenni róla a szemem, egyszer csak azt vettem észre, hogy tátott szájjal figyelem, ahogyan zenét csinál. Minden porcikájában ritmus volt, az egész ember egy nagy szinkópa, vagy inkább egy nagy triola, utána egy harmincketted. Csak úgy hömpölygött a zene- meg szófolyam, már mindenki a végét járta, az ember a színpadon és a nézőtéren is azt várta, mikor érkezünk már meg. Hova, hova? Hát valahova!”
Tudom én, hogy írni nehéz. Fesztiválújságot meg különösen. De az Ex-stásis cikkei győztek meg végleg arról, hogy valami végleg elromlott az idei Thealteren. Hogy a köldöknézés és a szinte vérfertőző belterjesség odáig jutott, hogy már senki nem veszi észre, hogy még mindig a nyolcvanas években dagonyázik a társulatok zöme, vagy ha észre is veszi, senki nem szól a másiknak, hogy ez már tényleg vérciki. Helyben járás magas lábemeléssel. Vállveregetés, egymás poros zárványainak legitimizálása.
Biztos vagyok abban, hogy nem egy-egy társulat, és talán nem is csupán a szervezők – a MASZK-os Balog József vagy a SZASZ új elnökségi tagjai, Hudi László, Szögi Csaba, Regős János – a hibásak, ez a jelenség jóval komplexebb annál, mint hogy egy-egy bűnbak elvihetné a balhét. Az egzakt pszichológiai szakszó a csoportgondolkodás: az ólmeleg egység lerontja az ítélőképességet és megfojtja a józan kritikai hajlamot. Nincs külső szem, nincs rálátás a siralmas összképre. Mert nem igaz, hogy ilyen gyenge az eresztés, hogy nincsenek izgalmas társulatok, alkotók: hol vannak Schilling Árpádék, Bodó Viktor Magma Társulata, Keszég László Pont Műhelye, az Artéria Színházi Társaság, és a jobbnál-jobb kortárs tánc előadások, hol a KompMánia, miért nincs itt Ladjánszki Márta? Lehet, hogy érdemes lenne az opera és színész-osztályok vizsgaelőadásaival is frissíteni a kínálatot, még akkor is, ha ezzel tágul a kör. Azokat kell meghívni, akiknél történik valami, ahol van valami nyüzsgés, nem feltétlenül a régi haverokat.
És akik itt vannak, vajon miért konzerv-darabokkal állnak elő? A Kompánia Táltosjátéka 1999-es, a Még 1 Mozdulatszínház Rítus c. koreográfiájára is egy évekkel ezelőtti kapolcsi fesztiválról emlékszem, az Andaxínház évek óta minden Thealteren újjáéleszti költői estjét, a Szárnyak Színháza Verklije, Ágens és Gergye Krisztián Tenebrae-je, Bozsik Yvette Lakodalom c. koreográfiája sem mai csirke. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Közép-Európa Táncszínház, a Baltazár Színház és a Kolibri Stúdió új darabot hozott. Bezzeg.)
No, a lényegre végre. A nyitó előadást Urbán András Társulata (Szerbia és Montenegró) abszolválta Tolnai Ottó Könyök Kanyar c. művéből. (De lehet Könyökkanyar is, a műsorfüzet ugyanis fakultatív választást ajánl fel a helyesírási szabályokat illetően.) Négy szereplő ténfereg a deszkákból összedobott lélekvesztőben, és hosszan küzd a nehéz sorokkal, a dramaturgia hiányával, a kék festékkel és az esetleges rendezői (Urbán András) ötletekkel. Nem zárom ki, hogy az előadás élvezhető, csak nekem nincs hozzá kulcsom. Az ingatag díszlet multifunkcionális, bár a metamorfózis olykor érthetetlen: pl. deszka, mint feszület, mint műpénisz.
A Kompánia Táltosjátéka Lukács László rendezésében nem rossz előadás, bár meglehetősen egyszerű és didaktikus. A helyzet Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók c. meséjét idézi, a táltosfiú önnönmagára ébred, jön, lát és győz. Magyar népzene, néptánc és ősmagyar hitvilág keveredik indiai mundraszerű jelrendszerrel, masszív, egységes, stilizált formákba kanalizálva a diákszínjátszók kifejezési eszközeit. Dobszó, sámánutazás, közösségi élmény, feloldódás – már akinek.
Az Andaxínház előadása zárja az első napot, róluk már esett szó: hakni.
Másnap szabadtéren, (idő közben rázendítő esőben) indít a Még 1 Mozdulatszínház fehér leplekben, a Rítus c. koreográfiával. Túlstilizált, monoton előadás, melyet csupán a vállalt korszerűtlenség, a század első felében viruló mozdulatművészet iránti elkötelezettség magyaráz némiképp.
Az International Institute for Theatre Reserach az USA-ból érkezett, Euridipész nyomán egy hatalmas, közösségi énekes-kongás gyászszertartást látunk, melyben az abszolút főszerep a kórusé. Női szempontú, politikus átirat, 68-as atmoszférával: extatikus, táncos tor rengeteg, nagyon különböző színvonalú énekhangra.
A Cuhárés Bábműhely el van kényeztetve Grosschmid Erik aprólékosan kidolgozott, karakteres bábjaival. Talán ezért nem fordítottak különösebb figyelmet Varionett c. előadásuk felépítésére, dramaturgiájára, szövegére, így a mindentudó bábok kókadtan prüntyögnek a „Csokicsokicsoki!” kiáltozások értelmetlen hangzavarában.
A Bulgáriából érkezett Legal Art Centre végre hozott egy kis vérfrissülést, és a hálás közönség így (az addigi) mezőny abszolút sztárjává emelte őket, vastapssal, sőt állva köszönve meg előadásukat. A Thealter közönsége nagyon hálás közönség, megbukni nem lehet, mindenkit megtapsolnak, de ez a valóban extatikus ováció arra utalt, hogy a sok középszerű előadás után egy elég jó már egyenesen zseniálisnak tűnik, komoly nagyságrendbeli érzékcsalódásokról tanúskodva. A bulgáriai társulat Genet Cselédek c. darabját hozta el a szegedi közönségnek, Desziszlava Spsatova rendező átiratában, aki szellemes videó-installációkkal, és végre kivételesen naprakész zenékkel adta meg a platinaszőke-lila parókás férfi cselédek és a bulimiás hévvel zabáló, ordenáré Madame párbajának hátterét.
A Szárnyak Színháza Verklije évekkel ezelőtt biztosan jó előadásnak számított, groteszk, humoros szituációkból építkező jelenetei legalább kísérletet tesznek a nézők szórakoztatására, ami méltánylandó. Mára viszont porosnak hat kissé, elfoglalva helyét a kommuna-zártságú társulatok önismétlő előadásai között.
Tóth Ágnes Veronika
THEALTER International - Szabad Színházak XIII. Nemzetközi Találkozója
SZASZSZ - IX. Alternatív Színházi Szemle
Szeged, 2003. július 22-27.
Kapcsolódó kontextus-linkek:
A Thealter beharangozója
Kapcsolódó linkek:
A MASZK Egyesület honlapja
A Thealter honlapja
