Könnyű annak, aki Alekszej Arbuzov Kései találkozását rendezi. A darab magáért beszél, és színészekért kiált. Pontosabban kettőért. Egy nőért és egy férfiért, abban az életkorban, amikor már nem nagyon jut az embernek szerep. Illetve jut. Csakhogy nagyon kevés szerző van, aki idős színészeknek ír darabot. A Kései találkozás amolyan tisztelgés. Tisztelgés azok előtt a játszók előtt, akikre már senki sem gondol. S milyen szép módja ez a tiszteletadásnak...

A mese látszólag egyszerű: a (tüdő)szanatóriumba betéved a nyugdíjazott, cirkuszi pénztárosnő, aki a kórházat üdülőnek nézve folyamatosan borzolja az idős, mogorva főorvos idegeit. A haragszomrádból aztán mély, igaz szerelem alakul ki. Nagyjából ennyi a felszín. Könnyű nyáresti szórakozás, jók a szövegpoénok, s még énekelgetnek is benne.

Csakhogy nem addig van az. A darab nálunk Mensáros László és Tolnay Klári emlékével fonódik össze, „A boldogság, a boldogság az igazi nagy siker” hallom a jólismert dallamot magamban Tolnay Klári hangjával. Talán nem véletlen. Az archív felvételeken valami olyannak lehetünk tanúi, ami ritkán következik be: a vékonyka felszín alatt valami megcsillant, s tartott ez két felvonáson keresztül.

Nehéz annak, aki Alekszej Arbuzov Kései találkozását rendezi. Hiszen ezzel az örökséggel szembe kell nézni. Nem lehet mellébeszélni. Nem lehet őszintétlennek lenni. A Szentendrei Nyár idei műsorában Alföldi Róbert próbálkozik. Csak próbálkozik, de leginkább hagyja, hogy Törőcsik Mari és Garas Dezső játszanak. És milyen jól teszi. A hangosítással szemben bennünk élő idegenkedés nagyjából az első (na jó, a második) perc környékén elhal. Marad a szájtátás.

Törőcsik játéka a Szent György és a Sárkány Ingangája óta egyre egyszerűbb, fokozatosan jutott el az eszköztelenségig, a személyes őszinteségig, amelybe akár az is belefér, hogy a játék szempontjából nem túl előnyös ruhákba bújtatják. Egyik pillanatról a másikra képes évtizedeket átszelni, s játszani nála legalább húsz ével fiatalabb asszonyt.

Garasról fájdalmasan szép emléket őrzünk, legutóbb a Vígben, a Legenda a lóról előadásában láthattuk. Most is azt a huncut szemű bölcsességet érezni rajta, mint hónapokkal ezelőtt. Játéka természetes, önironikus. Nem szépíti magát: méltósággal viseli idősödő testét, amely már nem mindig engedelmeskedik akaratának.

Mindkét színésznek van tehát egy vékony fonala, amely a legutóbbi nagy szerepét a mostanival összeköti. Közös élményük az életkor is, s bizonyára a félelem a megváltoztathatatlantól. Gyönyörű pillanatai az előadásnak, amikor már nem lehet eldönteni, hogy Törőcsik segít Garasnak felmászni a kórházi ágyra vagy a színpadon egy színésznő által játszott figura egy színész által játszott figurának.

A játék amúgy is nagy szerepet kap ebben az előadásban. Játsszuk azt, hogy ki tudjuk cselezni a halált. Játsszuk azt, hogy nem most van, hanem valami olyan idő, amikor még nem volt a gyomorban és a szívben az alattomosan, figyelmeztetés nélkül jövő fájdalom. Mert a játék megvéd. Ha játszunk, akkor nem történhet baj. Dehogynem.

Alföldi sajnos nem elégedett meg azzal, hogy a színészeket játszani hagyja. Saját elképzelése volt a befejezésről. Így aztán azt láthatjuk, hogy a pasztellbe beletolakodik valami harsányság, a hátsó vásznon időről időre megjelenő vörös fény az utolsó jelenetre a pezsgőspoharakba költözik. Ezen megütközünk. Ebbe az előadásba nem fér bele, hogy ők ketten közösen ürítsék ki a méregpoharat. Tessék visszacsinálni!

Kónya Orsolya

Fotó: theater.hu fotó - Ilovszky Béla


Alekszej Arbuzov: Kései találkozás
In memoriam Tolnay Klári és Mensáros László

Szentendrei Nyár 2003.

Szereplők: Törőcsik Mari, Garas Dezső
Zeneszerző: Tamássy Zdenko
Dalszövegszerző: Bródy János
Jelmez: Bartha Andrea
Díszlet: Kentaur
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendező: Alföldi Róbert