A háttérben ott dereng egy Beckett-regény, de ezt már a színlapra ki se merik írni. Azt írják, hogy apokrif-Beckett, aminek ugye jelen esetben semmi értelme sincsen. Báthori Csaba Beckett-fordító pedig irodalmi konzultánsként szerepel, az írók pedig Szeredás András és Fodor Tamás. Nem apokrifről van tehát szó, hiszen itt a gyanúja se merül fel, hogy esetleg Beckett lehet a szerző, tőle csak loptak az alkotók (ami nem baj), illetve vele takaróznak (ez viszont probléma). Habár körülményesen hozzák ezt tudtunkra, arról van szó, hogy Beckett szellemében akartak írni egy szövegkönyvet egy előadáshoz, motívumokat vettek át tőle. Legalábbis ez volt a szándék, mert amit átvettek, azt bárhonnan átvehették volna, ahhoz nem kell Beckett, akinek a szelleme viszont meglehetősen távol marad ezen az estén.

A Stúdió K már nem először próbálkozik abszurd szerzővel (Ionesco, Kafka is volt itt már műsoron) és minden esetben ugyanott bicsaklott ki a dolog, ezért is tűnik érthetetlennek, hogy Fodor Tamás miért rugaszkodik újra neki ilyen típusú anyagnak, hiszen éppen az ő rendezői alkata a legnagyobb akadálya az adekvát megvalósításnak.

Bevallom, fogalmam sincs róla, hogy mi is az abszurd valójában, ezerféleképpen szokták definiálni, mindenféle írókra ráfogják, akik maguk aztán megtagadják a jelzőt, és nyilván a vita majd eltart az idők végezetéig. De definíció ide vagy oda, azért az érezhető, hogy Iosnesco vagy Beckett egy-egy műve éles, kemény, hideg: ott van benne a lét értelmetlenségével közvetlenül való szembenézés bátorsága és könyörtelensége. Nem humortalan emberek ők, de nagyon kegyetlenek. Ezzel szemben Fodor Tamás Beckett nevével takarózva puha, nedves, meleg előadást hozott létre, ami ebből következően nem is áll meg a lábán. Fodor Tamás az apró megfigyelések, a folyton irányt váltó, befejezetlen folyamatok nagy művésze, végső soron az emberi gyengeségé. Becketti alapanyagból indul ki, bohóctréfákat rak egymás mellé, két bumfordi jóbarát kalandjait, akik éppen sehonnan sehova mennek. De nincs ott a levegőben, hogy minden azért történik, mert maga a lét értelmetlen, hanem csak annyi látszik, hogy azért ilyen elcseszett ez az egész, mert mi esendő, sőt gyarló emberek elcsesszük. Kedvesen buta mindenki az előadásban, mint meleg kuckóba fészkeli bele magát a kilátástalanságba. Lehet, hogy ennyit öregedtünk-illúziótlanodtunk volna Ionesco és Beckett óta, akiknél újra meg újra dermesztőnek tűnik fel ez az egész, ez az eszement módon berendezett világ? Lehet, hogy így van, de akkor búcsút kell vennünk Beckettől, akkor már nincs mondanivalója számunkra. Nem lehet úgy Beckett nevében (és őt majmolva) celebrálni egy színházi estét, hogy ki van iktatva belőle minden, ami a transzcendenciára utalhatna.

Részleteiben gazdag, néhol kifejezetten szórakoztató előadás a Marcello és Camillo, de alapjában véve fából vaskarika, és ezért van, hogy amint kijövünk róla, rögtön el is párolog a fejünkből minden emlék vele kapcsolatban. Hiába voltak nagyszerű pillanatok (is), mivel egytől-egyig öncélúak, ezért nincs mihez kötnünk őket. A ferencvárosi pincében dolgozó partizáncsapat szembenállását hirdeti úton-útfélen az egyre kommerszebbé váló színházzal, miközben maga is csak konzumárut, instant-élményt kínál. A rendezői rutin érezhető abból is, hogy a rendkívül változó képességű és tudású színészek közül mindenkire pontosan annyit terhel az előadás, amennyit lehet: rendkívül üzembiztosan bonyolódik le az este.

Az is a fogyasztói színház jellemzője, hogy színészre állítok ki előadást, és a Stúdió K-ban is nyilvánvaló, hogy semmi különösebb mondanivaló nem feszíti a rendezőt, hanem egy nagyszerű párosra, két korpulens, gyűrött arcú, nagyon érzékeny színészi reakciókat mutató clownra kitalált egy ötletet, ami aztán nem csírázott ki. Hannus Zoltán és Kiss Attila pillanatai jelentik az előadás lényegét, azon van mit nézni, hogyan hangolódnak ők egymásra. A többiek vascsövekből épült állványon gubbasztanak, narrátorként is beledumálnak, egy-egy kis szerepre is porondra szökkennek, de meglehetősen érdektelenek mindvégig. Egy úgynevezett kőszínházban, ha rendelkezésre áll Hannus Zoltán és Kiss Attila, akkor műsorra tűzik a kedvükért a Godot-ra várva című klasszikust, így nem tetszelegnek ugyan az autonóm alkotó szerepében, de sokkal messzebbre jutnak…

baltazár

Korábbi kritikák: