I. Erzsébet uralkodása alatt virágzásnak indult az angol udvar, mindenkinek kijutott a jóból, kivéve az íreket, a skótokat és a walesieket, de ezen cikknek nem témája, hogy a felkelőmozgalmakat tárgyalja, maradjunk tehát az angoloknál és az angol udvarnál. Illetve nem is ilyen egyszerű a helyzet: az angol uralkodóházak családfáin is akad itt-ott egy idegen oltás, franciák, spanyolok, németek házasodtak be Albion nagyhatalmú családjaiba. Így aztán az Erzsébet-korabeli udvarban is megfordult mindenféle nemzetiségű ember. Persze céljuk legtöbbször egy volt: kihasználni a királynő közelségét, s minél több pénzt kihozni abból a közelségből.

Bereményi Géza Shakespeare királynője című darabja viszont nem a fénykorról ír. Ez bizony már az uralkodó életének utolsó pár hete, s a helyzet, ha lehet, még mozgalmasabb. Merthogy a királynő hiába ül a trónon – sőt, néha, ha senki nem látja, el is bóbiskol – a trón már nem olyan stabil. Számolni mindenki tud: Erzsébet elmúlt hatvan éves, az udvar tehát két táborra szakad: vannak, akik kivárnák, amíg a Szűz Királynő meghal, de a radikálisok bizony ott sertepertélnek körülötte, és várják a gyilkolásra megfelelő pillanatot. És ott van a harmadik csoport, valahol az udvar hölgyikéinek és uracsainak árnyékában. Ez a csoport azoké a nyerészkedőké, akik kihasználják, hogy a másik két tábor egymás torkának esik. Akárhogy is nézzük, a jó Shakespeare Vilmos is ide tartozott: szigorúan működött ugyan a cenzúra, de valami kis pénzecske azért innen és onnan is jött. Jöttek tehát a Richárdok és Henrikek megrendelésre, ahogy az úri szeszély kívánta.

Bereményi darabja akár izgalmas is lehetne. Ilyen politikai helyzetről írott szöveget olvasni erős déja vu-érzést okoz: mintha csak napjaink Magyarországáról lenne szó. Sajnos azonban ehhez hozzátartozik az az általános közöny és unalom is, ami a mai közéletet jellemzi. Bereményi darabja ugyanis cseppet sem izgalmas, sőt. Legalább fél óra – ha nem több – felesleg van a végén.

Ezzel a felesleggel Bagó Bertalan rendező sem tudott mit kezdeni a zalaegerszegi színházban. Így aztán az előadás giccsbe fullad: a Shakespeare-t játszó Blaskó Péter kék sifonfüggönyön fekszik, igen festőien haldoklik, miközben kéziratlapok hullnak alá a zsinórpadlásról – szándék szerint festőien, valójában azonban semmi festői nincs abban, ha egy színészt tízméternyi magasból iratcsomókkal dobálnak. A zárókép márcsak azért is kilóg a többi jelenet közül, mert odáig a Vereckei Zita által megálmodott tér semmi esztétikai örömöt nem nyújtott: a nyersszínű rétegelt lemezeket ide-oda csavarták és emelték, de akár ott is hagyhatták volna őket eredeti helyükön, annyira nem képesek teljesíteni a funkciójukat.

A darab során többen látványosan szenvednek, ez elsősorban a két főszereplőről, az Erzsébetet játszó Egri Katiról és Blaskó Péterről mondható el. Láthatóan nincsenek hozzászokva ahhoz a deklamáló, már-már szájbarágós előadói stílushoz, amelyet a rendező kíván tőlük. Kár értük. Már csak azért is, mert az előadás alatt többször kerülnek abba a megalázó helyzetbe, hogy a közönségnek háttal kell fontos monológokat elmondaniuk. Az eredmény: szenvedő színészek a színpadon, szenvedő közönség a nézőtéren. Annak a legjobb, akinek sikerül elszunyókálnia. Ilyenből több is akad, de hogy hogyan lehet ilyen ordítozás közben a negyedik sorban aludni…

Váry Orsolya

Bereményi Géza: Shakespeare királynője
Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház
Főbb szereplők: Egri Kati, Blaskó Péter mv., Ilyés Róbert, Farkas Ignác, Gábor László, Kiss Ernő, Kricsár Kamill, Kató Balázs
Díszlet-jelmez: Vereckei Rita
Zene: Horváth Károly mv.
Koreográfus: Stefán Gábor
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián
Rendező: Bagó Bertalan

Korábbi kritikák: