Milyen nagyszerű hír lett volna, ha ott hal meg nyílt színen. De nem halhatott meg addig, amíg le nem játszotta aznap azt a kis szerepet. Színészek nem szoktak a színpadon meghalni, még az aznapi előadást mindig végigcsinálják, hazamennek és úgy. Tudós volt a Csongor és Tündében, egy éppen a levegőben lógó, a Nemzeti Színház névtől megfosztott, a színházi élet perifériájára sodródott intézményben. A Vörösmarty-évforduló okán elővett, előre tudhatóan cukros zacskót csörgető iskoláscsoportok mérsékelt érdeklődésére számot tartó előadásban. Kállai Ferenccel, akivel annyi nagyszerű darabban dolgoztak együtt, most két kis szerepben tették a dolgukat, nem lehetett őket megalázni. A szakmai tudás az mindig szakmai tudás marad. Az emberi tartásról már nem is beszélve.
Lement az előadás, aztán másnap a hunyorgó médiabunkók meg a selypegő műanyagcsirkék valahol a hírek derekán unottan olvasták be a rövid hírt, ledarálva a szerepeket, díjakat, címeket. Közben azon tűnődtek, hogy minek ezzel untatni a nézőket, hallgatókat, ez nem egy hír. Bezzeg mikor szegény hülye Zámbó Imre részegen szétlőtte a saját fejét… De ez micsoda nézőszám-lohasztó, dögunalmas kötelező udvariasság: arról informálni, hogy egy hetvenhárom éves öregember hazament és meghalt. Ugyan kit érdekel a magyar média türkiz és ciklámen színekben játszó bárgyú álvalóságában ez a régről ittfelejtett dörmögő öregember, aki folyton hazáról meg nemzetről szónokolt fennkölt hangon, ha valahol a kezébe kaparinthatott egy mikrofont. Jaj, ha ezek a médiabunkók és műanyagcsirkék sejtenék, hogy mekkora, de mekkora színész volt Sinkovits Imre!
Ötvenhatban valahol elszavalt valamit, aztán büntetésben volt miatta évekig. A kilencvenes években sokszor úgy érezte, hogy neki most fel kell szólalnia, neki most cselekednie kell a magyar kultúra védelmében, és többnyire nevetségessé tette magát. De mindez nem számít. Sinkovits Imre paraszttól az értelmiségiig, bohóctól a hősig mindent, bármit hitelesen el tudott játszani. És szinte mindent el is játszott. Alig-alig akad ilyen színész a legnagyszerűbbek között is, aki bámulatos átalakulásokon tud átmenni. A dörgedelmesen szavaló Sinkovits ugrik be mindenkinek elsőre, pedig nem ez volt az igazi Sinkovits. Az igazi Sinkovitsról nem lehet megmondani, hogy milyen volt, mert éppenhogy nagyszerűen tudott idomulni a szerephez. Átadni magát neki. Igen, azt magyarázom éppen, hogy a magyarkodó, nyakas Sinkovits Imre kaméleon volt, egy finom lelkű komédiás valójában. Színésznek sokkal nagyobb volt, mint közéleti szereplőnek, ezt muszáj róla örökre megjegyeznünk. A legkülönbözőbb szerepeket lehetne felidézni a világirodalomból… De most gondoljunk csak Törpapára a Hupikék törpikékben vagy Jáger Bélára a Szabó családban, hogy ezekben is milyen színészi teljesítményt nyújtott, egyszerűen még pénzkeresés okán sem tudott silányat csinálni. Ha alkalom lesz még rá, érdemes külön odafigyelni, hogy mekkorát játszott Haumann Péterrel (Hókuszpók a Hupikék törpikékben) vagy Zenthe Ferenccel (ő meg Kárpáti a Szabó családban) párban, pedig hakniról, tömegáru-termelésről volt csak szó, nem a nemzet megmentéséről. Ezt nem érthetik a hunyorgó bunkók meg a selypegő csirkék, hogy itt a becsületes színészi munka, a játékban föltáruló életismeret, a lelket gyönyörködtető, kíméletlenül pontos színészi teljesítmény a siratnivaló. Hogy most már sorban mennek el ezek az igazi nagy bölények. És ami marad, amit majd ezentúl színészetnek hívunk az csak gusztustalan exhibicionizmusból meg pénzhajhászásból összemixelt moslék.
baltazár
