Az idei esztendő januárjának igazi színházi újdonsága Botho Strauss Kalldewey farce című darabjának bemutatója a Katona József Színházban, Szikora János vendégrendezésében.
Az 1944-ben Naumburgban született német író, Botho Strauss, a mai német drámairodalom egyik legnépszerűbb képviselője. Drámái közül eddig hármat mutattak be Magyarországon: a Hipochondereket Szolnokon, a Viszontlátás tragédiáját Nyíregyházán, és a Az idő és a szoba címűt pedig ugyancsak Szikora János rendezésében a Radnóti Miklós Színpadon.
Színdarabjainak szereplői gyakorta a társadalmon kívül rekedt, vagy éppenséggel önmagukat kirekesztő értelmiségiek, a cselekmények pedig nem ritkán a társadalmi valóságon kívül eső, abszurd helyszíneken játszódnak.
A Kalldewey farce középpontjában a Férfi és a Nő áll, kettejük viszonyának lélektani elemzése fokozatosan a rohanó és e rohanás közben elidegenedő kor látleletévé tágul. A darab magánproblémának induló cselekménye a modern ember elveszettségének, tájékozódásra és kommunikációra való képtelenségének létdrámájává terebélyesedik.
A kérdésre, miért választotta immár másodszor Botho Strauss darabját, a rendező, Szikora János így válaszolt: “Amikor 1993-ban a Radnóti Színházban megrendeztem az Idő és a szoba című színdarabját, már kezemben volt ennek a darabnak is a nyers fordítása. Már akkor éreztem, hogy Botho Strauss világa, az élet ilyen magas szintű írói kifejezése, egyre jobban és egyre lidércesebb formában kezd hasonlítani a mai magyar valóságra. Kis túlzással talán azt is mondhatom, hogy a mai magyar valóság utolérte Botho Strauss darabjait.
Itt körülbelül húszéves eltolódásról van szó, hiszen a Kalldewey farce 1981-ben született. Bár Botho Strauss neve húsz éve ismerősen cseng Európa szinte valamennyi jelentősebb színházi fővárosában, nálunk sajnálatos módon kevéssé ismert. Érhetetlen számomra, mert a lélek rendkívüli mélységeiben otthonosan mozgó, irodalmilag magas színvonalon alkotó és termékeny drámaíró nemcsak ismert, hanem népszerű szerzője is a modern drámák iránt fogékony európai színpadoknak. Ilyen értelemben tehát úgy érzem, hogy azok a magyar színházak, amelyek Botho Strauss darabját színpadra merik állítani, bizonyos szempontból missziót is vállalnakmég pedig két okból: egyrészt azért, mert magas intellektusú, mély filozófiájú szerzőről van szó, másfelől pedig színdarabjai olyan szürreális szerkesztéssel bírnak, ami kissé nehezen követhetővé, rejtvényszerűvé teszik a cselekményt.
Tehát minden szempontból kihívás jelent a színház egész társulata számára, mert rendkívül magasra állítja a mércét. Stilárisan olyan virtuóz feladatokat kíván színésztől és rendezőtől, hogy valóban meg kell küzdeni minden soráért, minden sorának a színpadra állításáért. Talán példaként említhetném a darab nyitó jelenetét. A próbán lemértük, alig éri el az öt percet, és mégis több mint másfél hónapja kínlódunk ennek az öt percnek az autentikus tolmácsolásával. Be kell vallanom, még most sem érzem úgy, hogy túlságosan elégedettek lehetnénk. A színészek is hasonlóképpen vélekednek, tehát még tovább dolgozunk és kínlódunk rajta.
Botho Strauss szövegeit tulajdonképpen olyan rendkívül bonyolult partitúrához tudnám hasonlítani, aminek nemcsak a lejátszásához, de egyáltalán a megszólaltatásához igen nagy felkészülés és rendkívül nagy szakmai tudás szükségeltetik. Talán ez is egyik oka annak, hogy ritkán nyúlnak hozzá magyar színházak, mert nagyon sokat kíván interpretálóitól. Az író másik jellegzetessége, hogy mély életismerettel rendelkezik, és ennek az életismeretnek hasonló fokát kívánja meg a színészektől, rendezőtől is. Darabjai elvontak, de ezt az elvontságot nem könyvtárfilozófiaként vagy szalonirodalomként kell elképzelni. Botho Strauss minden elvontsága ellenére korántsem fellegekben járó irodalmár. Nem zárkózik elefántcsonttornyába a valóság elől, sőt, nagyon is mélyen és nagyon kritikusan szemléli életünket, környezetünket. Éppen ez az életismeret teszi darabjait a közönség számára is érzésem szerint vonzóvá.
Szabó Katalin
