Ez a szókapcsolat Gáspár Máté szájából hangzott el, a Krétakör Színház évadnyitó sajtótájékoztatóján, ahol is szó esett a színházépület nélkül maradt társulat múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az idősebb színművészekkel kiegészült fiatal csapat az utóbbi időben a Gáspár Máté produkciós vezetőt és Schilling Árpád rendezőt összefogó duett botrányairól híres.

Mert nálunk botrány, ha valaki nem veszi át a legjobb alternatív előadástank járó, a kritikus céh által odaítélt díjat, de még nagyobb botrány, ha valaki nem sokkal ez után úgy dönt, mégsem pályázik a Nemzeti Színház vezetésére. Mint Schilling és Gáspár írja a lemondó levélben (lásd alant): jelző nélküli Színházra lenne szüksége az országnak, ahol előre mutató produkciókra van szükség, nem a politikától átitatott, lejáratott Nemzetire.

A vesztes pozíciót így sem értem.

Magyarországon a szinte a Krétakör az egyetlen társulat, amely jórészt külföldi pénzekből, de európai alternatívát jelentő előadásokat képes létrehozni. Külföldön, külföldi pénzből, külföldieknek játszik. Tegyük hozzá gyorsan: játszhat. Mert ugye azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a magyar színházak sűrűn játszanának határainkon túl.

Az érem másik oldala: a Krétakör bevételének 80 százaléka a határon túlról jön, de kérdés, hogy ha ezek az összegek nem lennének, a színház nem jelentene csődöt rövid időn belül.

Vagyis: nem lehet vesztes pozícióban az a színház, amely képes magát fenntartani színházi épület és stabil költségvetés nélkül. A Bárkával történt szakításkor még saját társulata sem volt, mára már 14 színésszel és ugyanennyi személyzettel dolgozik. Sikerült olyan művészeket megnyerniük mint Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Rába Roland, Scherer Péter, s Németországból Tilo Werner is egy évre csatlakozott hozzájuk.

Ebben a keszekusza helyzetben október 23-án tartja a társulat idei első bemutatóját Hazámhazám címmel. Mint Gáspár Máté sejteni engedi: itt sem lesz botránymentes kezdés. A rendszerváltás kezdetétől napjainkig szedtek össze minden szemetet és szépséget. Már ha volt ilyen. A két szerző Schilling és Tasnádi István. Volt már belőle néhány előadás külföldön. Ott tetszett, bár el nem tudom képzelni, hogy tökéletesen értették, miről van szó. Mint ahogy a “kivehető ajtajú” jelzős szerkezet is csak Magyarországon jelent valamit.

A társulat körül tehát megint zsibongás van: a tájékoztatón hallani valami elhagyott gyárépületről, ahol fantasztikus multikulturális központot lehet majd létrehozni. A pénz persze hiányzik, de a miniszter már telefonált Schillingnek. Ez értékelhetjük pozitív válasznak. Az épület megvan tehát, s a társulat megint elkezdhet harcolni érte. Persze megvolt a Nemzeti is, de elég egy laikust beültetni valamelyik zsöllyébe, hogy rájöjjön: mindenre alkalmas, csak éppen színháznak nem.

Könnyű lenne azt mondani, hogy a Krétakörnek színház kell, és ezért vezetői bármire képesek. A helyzet nem így áll. Adott egy fiatal rendező, akit lassan Európában jobban elismernek mint Magyarországon. Nem is alaptalanul. Schilling új formanyelvet hozott be a magyar színházi életbe. Mellette áll egy olyan manager, aki képes európai módon igazgatni az intézmény sorsát. Hogy ez nekünk magyaroknak szokatlan? Nos, ez a megszokjuk vagy megszökünk tipikus esete. Mindenki döntse el, melyik oldalra áll.

Kónya Orsolya


“Párizs, 2002. szeptember 30.
Tisztelt Bíráló Bizottság!

A pályázati csomag áttanulmányozása, az épület bejárása, a hazai és nemzetközi szakemberekkel folytatott eszmecserék és hosszas töprengés után úgy határoztunk, hogy nem adunk be pályázatot a Nemzeti Színház vezetésére.

Azonban fontosnak tartjuk, hogy egy elismert, de mégis periférián működő alkotóközösség nevében elmondjuk véleményünket az intézményről.

A politika által kisajátított és jócskán lehasznált “NEMZETI” előtag számunkra értelmét vesztette. 2002-ben XX. Századi történelmünk kényszerpályái miatt múltunk újraértelmezésre vár, az ország előtt álló integrációs folyamat pedig nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz fűződő viszonyunk átgondolására késztet. Ebben a helyzetben Magyarországnak nem az eddigi struktúrát konzerváló, hanem új fejezetet nyitó, nem elitista, hanem népszerű, nem technicista, hanem emberközpontú, nem önmagába forduló, hanem nyitott, nem e szakma szegénységére, hanem önnön (elsősorban alkotói) gazdagságára alapozó, a hazai kulturális életben katalizátor szerepet betöltő, integráló, ha úgy tetszik össznemzeti, egyébiránt nemzetközi, jelző nélküli Színházra van szüksége.

Éppen erre alkalmatlan a pályázati kiírásban meghirdetett épület. Azokkal értünk egyet, akik elítélik létrejöttének politika-vezérelt, színház- és építésszakmai közösségek véleményét figyelmen kívül hagyó, pazarló és akarnok folyamatát. Legfőbb gyengéje a nagyszínpad és a nézőtér viszonyát már-már cinikus nemtörődömséggel kezelő építészeti megoldás, melynek a modern követelményeknek megfelelő strukturális, színpadtechnikai és akusztikai átalakítása kivitelezhetetlennek tűnik.

Fiatal, független alkotókként nem követhetnénk el nagyobb hibát, minthogy elősegítsük egy rossz döntéssorozat szülte kényszerhelyzet továbbélését.

Elkeserítőnek tartjuk, hogy a részvénytársaság igazgatása melletti legfőbb érvként több érdeklődő annak kiemelt állami támogatását említette. Ez - miközben képet ad az egyes szakmai köröket jellemző, már-már lélekölő szegénységről - eszünkbe kell, hogy juttassa: csak szándék kérdése, mire mennyi pénz jut.

Ezért azt gondoljuk: a Duna-parti ingatlant - akár a körülötte tervezett turisztikai projekt részeként - értékesíteni kell, a befolyt pénzből pedig olyan helyet, helyeket kell létrehozni és támogatni országszerte, melyekben joggal lát fantáziát, s melyekre szívesen nyújtaná be részletes pályázati tervét akár a Krétakör, akár más alkotó, aki élete értelmét abban látja, hogy színházat csinál Magyarországon.

Tisztelettel:
Schilling Árpád, Gáspár Máté”

Korábbi kritikák: