Az idei évadban a Vígszínház klasszikusokból hirdetett csak bemutatókat, mintha hirtelen vissza akarna fordulni azon az úton, amelyen elindult az utóbbi évek zenés produkcióival és Brodway-vígjátékaival. Marton László igazgató valószínűleg a nagykörút másik nagyszínházának, a Madáchnak akarja meghagyni a bulvárszínház szerepét és a maga intézményében pedig jó értelemben vett "népszínházi" jellegre törekedne: közérthető, sőt szórakoztató formában játszani a drámatörténet legjavát. Ahol szórakoztatást és magaskultúrát kell közös nevezőre hozni, ott mindig lehet számítani Shakespeare-re, tudják ezt a Vígben is, hiszen egyenesen Shakespeare-ciklusnak hirdetik egyik bérletüket, hiszen már négy műve van repertoáron a nagy ravasznak.
Marton Lászlónak szintén érdeme, hogy szívósan fiatalít is a társulaton, legyen szó akár színészekről, akár rendezőkről, és nemcsak a padláson található kis stúdióteremben mer kockáztatni, hanem például az ötszáz személyes Pesti Színházban is, ahol az idei évadban három frissdiplomás rendezőnek is lehetőséget ad, sőt a Vígszínház nagyszínpadát sem tartja fenn a sokat próbált veteránoknak, ha például a legújabb Shakespeare-bemutatóról van szó.
Olyan szépen együtt van minden, hogy rácáfoljon a sok vészmadárra: Budapest legnagyobb befogadóképességű prózai színháza nem adja meg magát a Broadway-stílusnak, hanem Shakespeare-t játszik, és olyan darabot választ, amelyben közös játékra adódik lehetőség a társulat különböző korosztályokhoz tartozó színészeinek. Ráadásul fiatal rendezőt hív meg, a három éve végzett Keszég Lászlót, aki a kaposvári színház rendezőjeként sem szakított sem színészi, sem vajdasági avantgárd múltjával. Legjobban tényleg Marton Lászlót lehet sajnálni, hiszen mindent megtett, amit egy színházigazgatónak a jelen és a jövő érdekében tenni lehet és a végeredmény: egy nézhetetlen előadás.
Ül az ember a nézőtéren és egyszerűen nem hisz a szemének, felfoghatatlan az egész. Egy elhibázott díszletben helyüket sehogy sem találó színészek téblábolnak, és küszködnek közben az értelmezetlen szöveggel. És elképzelésnek még csak nyomát sem találni sehol. Újabb és újabb jelenetek jönnek, amúgy nagyszerű színészek kerülnek elő és néhány soványka kacarászáson kívül nem sikerül reakciót kiváltani a klasszikus vígjátékkal. Egyszerűen érthetetlen.
Ha egyszer Keszég László úgy gondolta, hogy mint igazi kemény avantgárd, rühelli a Vígszínházat, akkor minek vállalta a megbízatást. Annyit fizettek neki ezért a munkáért, hogy megérje ilyen mértékben blamálni magát? Az a furcsa, hogy még a sikertelen próbálkozás nyoma sem látszik az előadáson: magukra hagyott színészek különböző intenzitású igyekezettel próbálják menteni a menthetőt (azaz jelen esetben a menthetetlent). Vagy valami fricskának lennénk tanúi, hogy a volt underground bemegy a hivatalosba-fogyasztóiba is jól odarondít a kellős közepére? Hát elég szánalmasra sikeredett ez a nyakatekert lázadás, arra emlékeztet, amit ma állítanak sokan egykori tagságukról az állampártban: hogy belülről akarták bomlasztani, ezért léptek be.
Egy ilyen színvonalú előadás esetén óriási botránynak kellett volna kitörni a főpróbahéten: az igazgató-főrendező nem engedi bemutatni a darabot, elhalasztja a premiert, szerződést bont, másnak adja át a rendezést. Vagy ha ez a botrány elmarad, akkor a közönségnek kellene dühödten fütyülnie vagy legalább tüntetőleg hazamennie a szünetben. De nem, a Vígszínházban nem lehet megbukni semmivel, nincs olyan bűnrossz produkció, ami bebérletezve ne tudna legalább harmincszor lemenni. A Lóvátett lovagok is legalább ennyiszer fog és az összes estén fegyelmezetten unatkozik majd a közönség. Kicsit csalódott ugyan, hogy már megint palira vették, de végülis nem azért adott ki pénzt a jegyre, öltözött fel szépen és jött el szórakozni, hogy bosszankodjon. A néző keresi, hogy minek örülhetne, hálás minden satnya poénért, a végén tapsol kicsit, aztán igyekszik minél előbb odatülekedni a kabátjáért. Nem is volt olyan rossz ez, biztatja magát hazafelé menet, csak kár, hogy nem lehetett érteni, amit beszélnek.
Tudniillik oda nem sikerült eljutni az előadásnak, hogy érthetően elmesélje a történetet. És ez ma Budapesten megtörténhet, mi közönség hagyjuk, hogy megtegyék velünk, nem követeljük dühödten a jogainkat. Mert a nézőnek joga van jó színházat látni, de ha nem követeli ki ezt magának, akkor bizony elszemtelenedik a színház és mindenféle vacakot akar ránk sózni. Durva bukásokra lenne szükség a jövő érdekében, nemcsak elszántan és türelmesen fiatalító direktorokra.
baltazár
