Elvonult fölöttünk az Európai Színházak Uniójának 9. Nemzetközi Fesztiválja. Mivel a színházat nem lehet centire, kilóra mérni, csak annyit állíthatunk biztosan, hogy az egyfajta ízlésnek megfelelő előadások, illetve a kultúrdiplomáciában részt vállaló színi intézmények közül valóban a legjobbak látogattak Budapestre. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kit és mit képvisel az Európai Színházak Uniója, amelynek már neve úgy hangzik, mintha egy-két szó kimaradt volna belőle. A szervezetet Giorgio Strehler hívta életre 1990-ben és egyszerűen azokat a színházakat hívta meg, amiket ő maga jónak tartott. Az Unió legfontosabb feladata, hogy valamiféle átjárást biztosítson a különböző színházi kultúrák között, 20 színház a tagja, Európa valamennyi régiója képviselteti magát benne. Persze kérdés, hogy mennyire lehet megvalósítani ezt az átjárást, magyarul: tudunk-e mit kezdeni egymás színházával. Jól megmutatta ezt a problémát, hogy a közönség nem egyszer csalódást érzett a mostani fesztivál előadásain, ahová nehezen megszerzett, drága jegyével bement és „uniós védjeggyel" garantált minőséget, sőt gyakorta csodát várt.

A legnagyobb csodát talán a fesztiválzáró előadástól, a Lev Dogyin rendezte Platonovtól várta mindenki. Csodák pedig nincsenek, pontosabban a színház mindig diszkrét csoda, nem lehet látványos pillanatokba sűríteni, a maga folyamatában van egy-egy előadás igazi ereje. Fecsegni lehet a videoklip hatásáról a színházban, de az az igazság, hogy itt nem lehet rángatni a kamerát, a színház statikus marad, és mindig nyitva marad a lehetőség a néző számára, hogy kivonja magát a hatás alól. A színház nem tud erőszakosan magával ragadni, a színház behálóz.

A szentpétervári Kis Színház és vezetője, Dogyin körül sok a legenda, pedig ők erről igazán nem tehetnek, nincs semmi hókuszpókusz a munkájukban. Kiválóan képzett színészek, nagyszerű szcenikai szakemberek, félt-szeretett, kicsit nárcisztikus rendező: és dolgoznak, komolyan veszik, amit csinálnak, és arra használják a színházat, amire az leginkább való: a világ és önmaguk megismerésére. Egy-két évig próbálnak egy előadást és utána tíz évig játsszák. Mit tudtak ezen az előadáson ennyit szöszmötölni? Szemmel láthatóan ez a kérdés motoszkált a nézőtéren feszengőkben az előadás alatt. Alig várták, hogy valamelyik színész fejest ugorjon a medencébe vagy valami durvább akció következzen, esetleg egy kis swing vagy ragtime. Csehov zsengéje alaposan meg volt húzva (egyébként elsőrangú dramaturgiai munkával), és mégis négy órahosszát tartott eljátszani, mert az orosz színészek mindenre bőven hagynak időt, nem spórolják meg egy-egy érzelem különböző fokozatait. És ez kell ahhoz, hogy olyan csodálatosan egységes hangulata, finom szövete legyen az egész előadásnak. Nem a pillanatokban kellett volna keresni a szentpétervári Platonov lényegét, hanem abban az ironikus, de ugyanakkor szentimentális hangulatban, amit ha hagy átfolyni magán az ember, akkor mosolyra húzódik a szája és közben könnyes lesz a szeme és felsóhajt: hát igen, ez az élet! A rendező a próbafolyamatban, a színészek az aznap esti előadás során szívós munkával hozták létre ezt a bizonyos hangulatot, de a magyar közönség türelmetlen és ostoba nyugati közönség módjára viselkedett. Nem volt hibátlan előadás a Platonov, lötyögött itt-ott, de az a fajta gyötrelmes alaposság és fölénye szaktudás, amivel dolgoznak az ebben az esetben is meghozta az eredményét.

Az év egyharmadát a Kis Színház Társulata nyugati turnékon tölti, nagy sikereket aratnak, mert az ottani közönség a szuggesztív képeket, a látványosságot konzumálja előadásaikban. Így keresnek némi pénzt, aztán hazamennek a szegénységbe az orosz színészek, és ott játszanak a valódi közönségüknek. A szentimentális, gyereklelkű, sohasem siető oroszoknak négy órás meg akár nyolcórás előadásokat játszanak, olyan sajátos közösséget teremtve meg színpad és nézőtér között, amit mi már örökre elvesztettünk. Európai Színházak Uniója ide vagy oda, mi már sohasem leszünk oroszok, ez a tanulság.

baltazár

http://www.szinhaz.hu/etu/html/platonov.html#malijdramatyeatr