A kolozsvári magyar társulat vendégszerepel a Thália Színházban, nincs körülötte különösebb hírverés, mégis megtelik a két előadáson a nézőtér, főleg a budapesti szakma képviselőivel. A stúdióelőadást fent a nagyszínpadon játsszák, ide építettek nézőteret, eltart egy darabig, amíg egy szűk folyosón bearaszolgatunk. Ahogy tipegünk, hallgatom, miről beszélnek előttünk, akik nem is tudom honnan keveredhettek ide. Arról beszélgetnek ugyanis, hogy biztos nagyon családias lehet ott Kolozsváron a színházi élet, ahol a kis társulat minden előadására elmegy mindenki, aki fontosnak érzi a magyar kultúra ügyét. Mellettem éppen Erdélyből áttelepült ismerősöm áll, látom, ahogy összerándul, próbálom viccel elütni a dolgot, de közben én sem értem, hogy miért hiszi Magyarországon még mindig azt az emberek nagyobbik fele, hogy Erdély az egyetlen nagy falu, ahol a meszelt falú házak előtt a kispadon öregasszonyok üldögélnek hímzett kendőben. A Kolozsvári Magyar Színház például Magyarországon is nagyobbfajta vidéki színházak közé tartozna, népes társulattal, sok bemutatóval, ahol harmincat-negyvenet lehet játszani egy előadásból, sőt a sikeresebbekből többet is. Színvonal szempontjából pedig egész nyugodtan mondhatjuk, hogy nincsen olyan vidéki színház Magyarországon, amit egyáltalán össze lehetne vetni a kolozsvárival. Ugyanis ez a színház már régen nem a sértett, üldözési mániás magyarkodás színtere, legalább annyira része a minőségi román színházkultúrának, mint a magyarnak. Román rendezők is gyakran dolgoznak Kolozsváron, román szakmai díjakat is gyakran kapnak kolozsvári előadások és színészek, sőt a nyugat-európai vendégszereplés sem ismeretlen fogalom a kolozsváriak számára. Tompa Gábor igazgatót is azért szokta kritika érni, hogy telefonon igazgatja a színházát, mert éppen Párizsban vagy Barcelonában rendez. A kolozsvári színház tehát minden szempontból európai irányultságú és ez nem kevés konfliktus forrása is, természetesen nemcsak előnyei vannak. Ugyanakkor van egy olyan tényező, amely semmilyen szempontból nem kérdőjelezhető meg: ritka erős társulat állt össze. Valamennyi korosztályból vannak benne olyan elsőrangú színészek, akik igen különböző stílusokban is otthonosan mozognak. Ez így nem lehet a csillagok szerencsés állásának köszönhető, emögött szívós szakmai munka és bizonyosfajta etika van, amely nem a kisebbségi létből adódik, és nincs rá mentség, hogy miért van kiveszőben a belországi színházakból. Tompa Gábor Mizantróp-rendezése nem valami látványos tűzijáték, gyakorlatilag díszlet nélkül, mai jelmezekben játszanak a színészek, nincs semmi különösebb truváj az egészben. Színvonal van. Nincs gyenge pontja a produkciónak, kiválóan megteremtett figurák szájából hangzik el Petri György nagyszerű szövege. Minden mondat pontosan van értelmezve és a szövegmondás szépen egyensúlyoz a verses ritmika és a köznapi nyelvhasználat között, zavartalanul megnyilvánulhat, hogy miben utolérhetetlen Petri. Hasonlóképpen van ez Moliére-rel is: kibomlik az előadásban, hogy volt képes egy-egy sablonkomédia jelenetei mögé (tudatosan vagy sem, ez most már mindegy) távlatokat teremteni a hunyt mester. Ráérős előadás ez, nem kapkod semmivel, ettől lehet, hogy döcögősnek látja a felszínes szemlélő, de nincs igaza, saját törvényei szerint igen pontos ritmust tart a produkció, akinek viszont ehhez nincs türelme, az magára vessen. Az viszont a hányaveti szemlélőnek is egy perc után fel kell tűnjön, hogy mekkora nagy színész a főszerepet alakító Bogdán Zsolt. A kolozsvári társulat mostani sztárja sorra játssza el a világirodalom legnagyobb szerepeit, az 1994-ben végzett színész nemzedékének egyik legjobbja. Sajátos alkata, elképesztően pontos és finom játéka egyedi jelenséggé teszi. Neki sikerül legjobban A mizantrópban is egységes alakításban megvalósítani a szűk térben néha meghökkentően ható, expresszív gesztusok és a belső hitelesség vegyítését. Ez a csendes, eszköztelen A mizantróp valószínűleg nem fog belekerülni a legendás kolozsvári előadások közé és valóban nem tekinthető az ottani műhely csúcsteljesítményének, de éppen az a tanulságos benne, hogy milyen színvonalas ahhoz képest, hogy “átlagos”. Egy színház valódi szakmai értéke nem a kiugró produkciókon mérhető le ugyanis legjobban (egyszer-egyszer mindenkinek lehet szerencséje), hanem az átlagos, a “semmi különös nem volt benne” előadásokon. A legtöbb magyar színházban a “szokásos” az unalmat és a slendriánságot jelenti, Kolozsváron viszont a színvonalat, annak egyértelmű bizonyítékát, hogy nagyon érti mindenki a dolgát.
baltazár
