Első alkalommal tartottak Shakespeare Fesztivált Gyulán, a nyári színházi évad keretében. A kínált program első ránézésre színvonalat ígér. Rengeteg az előadás és a filmvetítés, sőt még konferenciát is szerveztek az új magyar Shakespeare-fordításokról. Látszólag tehát minden rendben van. Remek az ötlet, nívós a felhozatal, ehhez azonban magának a Várszínháznak kellene még felnőnie, hogy kisvárosi előadássorozatból nagyszabású fesztivállá válhasson a rendezvény, amire nagy esély kínálkozik.

Sajnos nem volt módom a fesztivált teljes egészében végigkövetni: nem láthattam Vidnyánszky Attila új bemutatóját, és lemaradtam a kijevi DAH Színház Előszó a Macbeth-hez című előadásáról is. Három napot töltöttem el Gyulán, igyekezve kiválasztani a legfontosabb előadásokat. Kétségtelen szenzáció, hogy sikerült elhívni Silviu Purcarete legújabb Vízkereszt-adaptációját, melyet a Craiovai Nemzeti Színház művészeivel állított színpadra. A mestertől legutóbb a Pantagruel sógornője című fergeteges kolozsvári előadást láthattuk a Thália Színházban, mely a rendező sajátosan vaskos és játékos Rabelais-élményéből született.

Vízkereszt-előadásán szintén érezni az erősen személyes indíttatást. A műsorfüzetben idézett interjújában is erről beszél: „Természetesen egy üres könyvtár is teljesebb, mint Borges túltelített könyvtárai. Egy kirakat képe, mely valaha könyvtár volt, és melyet alvajáró fantomok népesítettek be. Igazság szerint ezt a témát maga a színházi valóság sugallta. Ebben a darabban sokkal inkább, mint bárhol máshol, szó van az én színházi életemről. Ez egy olyan darab, melyet nosztalgikus alapokon kezeltem. Itt van az összes darab, melyet rendeztem, itt a színészek többsége, akikkel játszottam; a nosztalgia egyfajta eltorzult tükre, egy melankolikus visszatekintés arra az időre, melyet itt (Craiovában – a szerk.) töltöttem.” Hasznos, hogy mindezt olvashatjuk, hiszen tolmácsolás hiányában nagyon kevés „jön át” a rendező koncepciójából. Később, románul tudó szakmaibeliektől tájékozódtam az előadás nyelvéről: gyönyörű a román fordítás, melyet Purcarete használ. Külön ki kell emelni a csodálatosan költői szövegmondást, a színészek különleges játékát, ami magyar színpadokon teljesen ismeretlen.

Az előadás fehér leplek alatt, szedett-vedett, összehordott térben játszódik. Rengeteg képzetet kelt egyszerre: elvarázsol és gondolkodásra is késztet. Valóban andalító, de anakronizmusaival együtt mégis kijózanító. Bal oldalt, szélen, lámpasor húzódik, majd színházi kellékruhák lógnak felakasztva. Jobb oldalt ezüst fal található, előtte modern gáztűzhely. A térben szétszórva különböző korokból származó székek helyezkednek el, valamint az iskolából ismerős üveges tároló szekrények. Lehet ez könyvtári is, de jöhet a biológiaszertárból ugyanúgy. A szekrények tetején kerti törpék sorakoznak tömegével. Eklektikus a berendezés, melyben a figurák szabadon mozognak – a tér és idő klasszikus korlátait nem tisztelve.

A nyelvet nem értve is feltűnik az alakok különös szomorúsága, rezignáltsága. Nincs fergeteges kacagás, mulattatás. A szereplők a lét általános tragikumát árasztják – éppen egy Shakespeare-vígjátékban. A kánontól eltér a rendező abban is, hogy Orsino herceg alakját nem fiatal férfi, hanem egy karakteres idősebb színész, Valer Dellakeza játssza. Sebastiant pedig Purcarete színésznővel játszatja, így csavar még egyet az identitások keveredésére építő darab alaphelyzetén. Emlékezetes az előadás zárása is, ahol minden szereplő, Antoniot kivéve (aki lepedőbe csavarva, múmiaként várja jobb sorsát), menyasszonynak öltözve lejti különös örömtáncát. Mindezek azonban részletkérdések ahhoz képest, hogy tolmácsolás híján a nézők alig-alig érthetnek valamit az előadás lényegéből. Súlyos hiba ez a szervezők részéről, amit még a nyári, lazább feltételek mellett sem lehet „elnézni”. Silviu Purcarete valóságos „színházi hegy”: ehhez méltóan kellett volna fogadni. Kétlem azt is, hogy a gyulai sportcsarnok volt az ideális helyszín a bemutatóra.

A fesztivál egy másik súlyos problémájára derített fényt Oskaras Korsunovas litván rendező Szentivánéji álom-előadása, melyet az Erkel Ferenc Művelődési Központban tartottak. Alig lézengtünk a nézőtéren: pontosabban szinte kizárólag pesti szakmai közönség várta csillogó szemmel, lelkendezve az előadást, hiszen ők tudták, hogy mire számíthatnak. A méregdrága jegyárak mellett azonban a gyulai nézők figyelmét érthetően elkerülte a számukra ismeretlen litván társulat előadása. És itt jutunk el a problémához: érdemes-e ilyen formában, éppen Gyulán egy ilyen profilú fesztivált szervezni? Talán szerencsésebb volna, ha valamiképpen a helyi nézők is bevonódhatnának a programokba, ehhez azonban olcsóbb jegyárak kellenének és aktívabb szervezés. Megengedhetetlen, hogy Oskaras Korsunovas társulata kongó nézőtér előtt játsszon. Nyilván az idei tapasztalatokból okulva jövőre már átgondoltabban, ügyesebben strukturálva kínálja programjait a Gyulai Várszínház.

A kíváncsi keveseknek gyönyörűséges színházi élményben lehetett részük. Itt volt ugyan magyar felirat, pedig nem lett volna szükséges, hiszen az előadás alapvetően a színészi játékosságra, mozgásra, zenére épült, nem kellett hozzá a szöveg szoros követése. A színészek egyetlen kelléke egy falemez volt, amiről kiderült, hogy szinte mindenre alkalmas. Lehet rajta zenélni, el lehet mögé bújni, térformákat lehet belőle alkotni: végtelen lehetőségek rejlenek egy ilyen egyszerű kellékben. Egy részben, két óra alatt, nagy lendülettel sodorták végig a közönséget a történeten. Számítottak a nézői fantáziára, leleményességre, és cserébe varázslatot kínáltak.

Varázslatot vártunk John Ballangertől is, aki a Globe Színház udvari bolondjaként lépett fel a Várszínpadon. Ide sokan eljöttek, hiszen jóféle szórakozásra számítottak, és nem egy alig hatvan perces esztrádra. Ballanger két zenésszel érkezett, és a műsor java részében ők szerepeltek: a bolond nem erőltette meg magát. Pedig láthatóan nagy tudású, rutinos szakember, amiből azonban kevés derült ki a gyulai estén. Előadott néhány, ügyetlenül kivitelezett zsonglőrszámot, valamint egy vicces jelenetet, és ennyi. Sajnálom azokat, akik naivan, és sok pénzért beültek erre az „előadásra”.

A szervezőket némileg menti, hogy a fesztiválprogramot átböngészve talán ez az egyetlen, ún. ellenőrizhetetlen produkció, a többiről lehet sejteni a minőséget. Az összképhez tartozik, hogy látható volt még itt Bocsárdi László felkavaró Othello-előadása, és az újvidéki főiskolások ügyes Wyhar-vizsgája is: mind magas színvonalú produkciók. Az előadásokat egyébként egy hattagú testület választotta ki: Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, Csiszár Imre rendező, Koltai Tamás kritikus, Nagy András drámaíró, az OSZMI igazgatója, Vidnyánszky Attila rendező és Gedeon József, a Várszínház igazgatója. A szervezők tervei szerint a Shakespeare Fesztivált évente megrendezik majd július első két hetében. Így legyen!

Sőregi Melinda, Gyula

Kapcsolódó linkek:
A fesztivál oldala
Az Oskaras Korsunovas Társulat honlapja
A Globe Színház honlapja