Ha lehet hinni a legendának, amely 1996-ra datálódik, Martin McDonagh a Leenane szépét nyolc nap alatt írta, s mire egy év múlva bemutatták az akkor 27 éves szerző darabját, már négy másik művét játszották különböző londoni színházakban. A Leenane szépét 1997-ben Kaposváron és a Vígszínházban nagyjából párhuzamosan vitték színre, Upor László nagyszerű, érzékeny fordításában. McDonagh ekkor került be a magyar színházi köztudatba. 2001-ben a Radnóti Színház játszotta A kriplit, Varró Dániel fordításában, majd a Vígszínház tűzte műsorra Alhangya címen Az inishmore-i hadnagyot, Hamvai Kornél magyarításában. A trilógia harmadik darabját eredeti címén, szintén Hamvai szövegváltozatában idén a kaposvári társulat is játssza.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a mindössze harmincnégy éves szerző nagy sikernek örvend nálunk is. Hogy minek köszönhető ez a népszerűség? Talán annak, hogy darabjai néhány szereplő segítségével mesélnek az (észak)ír valóságról. Arról, hogy jó néhány angol számára az 'ír' szó nagyjából a 'mócsing' és egyéb, képernyőre nem illő szavak szinonimájaként értelmezhető és értelmezendő. Hiszen az angol kormány ugyan igyekszik megfékezni az Észak-Írországból érkező szerencsétlen munkanélküliek áradatát, de – ügyelve a kényes egyensúlyra – nem mer drasztikus lépéseket tenni ellenük. A konfliktus azonban nem egyszeri: minden országnak megvannak a maga írjei, s talán nem is kell olyan nagyon körülnézni, hogy megtaláljuk őket. A Leenane szépe egyik szereplője, a megmentőnek hitt férfi, éppilyen szerencsétlen munkás, így aztán az alapszituáció – hogy majd elviszi Maureent, a harmincas évei derekán járó vénkisasszonyt a tökéletes világba – teljesen megalapozatlan.

A Madách Kamara Piszkavas címen játssza a darabot, a Parti Nagy Lajos által készített remek, új fordításban (már az első perctől kezdve biztosak lehetünk benne, hogy Maureen ezzel az eszközzel fogja megölni anyját, aki életét folyamatosan keseríti). Sajnos az előadás egyik legkényesebb pontja éppen Parti Nagy szövege, túlságosan erős a meglehetősen felszínes feldolgozáshoz képest, ezért a különböző nyelvi fordulatok, apró humormorzsák sorra élőbbnek bizonyulnak mindannál, ami a színpadon zajlik. Egy néző a végén megjegyzi: sok volt a kurvaanyázás, s sajnos igaza is van. Nem egyfajta prüdéria íratja ezt velem, hanem az értetlenség. Ugyanis a kurvaanyázásnak is meglehet a maga helye és ideje, ha az elő van készítve. Itt sajnos nincs, így aztán sem érzelmi megalapozottsága, sem magyarázata.

Pedig az előadás szépen kezdődik: Béres Ilona Magje már kezdés előtt benn ül a színpadon ütött-kopott foteljében. Maszkja tökéletes, parókája szintén, de nem ez a lényeg. A morajló nézőtömeg talán észre sem veszi, de ha az ember veszi a fáradságot, és szemkontaktust teremt vele, olyan életunalom-, rosszindulat- és gonoszságcsomagot kap egy pillanat alatt, amitől csak hátrahőkölni lehet. Béres Ilona nagyon ért a helyzet megteremtéséhez, az ígéretes kezdés azonban nem hoz biztató folytatást.

Ha egyszerűen és gyorsan szeretném megúszni, azt írhatnám, hogy a Piszkavas úgy viszonyul egy jó előadáshoz, mint csupasz díszletfala az eredeti szerzői utasításban szereplő falvédőszöveghez: "Lehet, hogy már fél órája a mennyországban vagy, mire az ördög megtudja, hogy meghaltál". Vagyis: lecsupaszítás helyett felszínesség jellemzi az estét. Guelmino Sándor rendező nem tette fel magának az evidens kérdéseket: mi tartja össze ezt a két nőt? Miért élnek még mindig együtt? Miért és hova lépett le a felelősség elől Mag két másik lánya. Miért éppen az érdes modorú, a sárgaházat is megjárt Maureen az, aki a vénlányságot is vállalja, eltűri anyja szeszélyeit és gonosz élősködését?

McDonagh darabjának két főszereplője szörnyeteg, az író zsenialitása pedig abban rejlik, hogy jelenetenként változik, melyiküknek hiszünk, kit szánunk és kit nem. A Madách Kamarában azonban egy hisztis, gyerekes vénasszony és egy hisztis, gyerekes harmincas nő ütközik meg, a veszekedéseknek semmi mélysége sincs. Amikor Maureen forró olajjal önti le anyja alkarját, a nézők közül többen kacagnak. Ez nem az ő hibájuk, nem érzéketlenek, csak az előadás bagatellizál mindent, és heherészik kedélyesen a hétköznapi tragédiák felett. Mikor Mag az éjjeliedény tartalmát a mosogatóba önti, a nézőben fel sem merülhet, hogy nem megszokásból, hanem esetleg gonoszságból teszi, hiszen a rendezés nem alapozott meg ebből semmit. Szabó Győző Pato Dooleyja pipogya, ügyetlen alak, így aztán nem is érthető, hogy Maureen miért bízhat erejében. Persze ez a momentum megint nem Szabó Győző hibája, ő hozza a megszokott karaktert, Guelmino pedig láthatóan nem volt elég erélyes, hogy mást követeljen tőle. Az sem csoda, hogy Bíró Kriszta Maureenje is eléggé semmilyen. Drámai alakítást nem kértek tőle, így marad a rohangálás, üvöltözés és az emlegetett folytonos káromkodás, pedig bizonyos, hogy nem okozna neki nagy megerőltetést a "mosolygós gyilkos" figurájának tökéletes megformálása.

Csak remélni lehet, hogy a Madách Kamara következő előadása javít a helyzeten, mert úgy tűnik, Keszég László felemás Makrancos hölgy-rendezése után a színház újabb szintet lépett vissza művészi színvonalban. Marad a reménykedés és a megelőlegezett bizalom. Reméljük, nem hiába.

Kónya Orsolya

A fotókat Egyed Péter készítette

Kapcsolódó kontextus-galéria:
Piszkavas


Kapcsolódó link:
A Madách Kamara honlapja
Leenane szépe: Upor László drámafordítása

Korábbi kritikák: