-Kapcsolódó galériánk-

Gyerekelőadással indította évadát a Nemzeti Színház. Akkor arról írtunk, hogy nehéz feladat megfelelni a nemzet első színházával szemben támasztott seregnyi elvárásnak. Joggal lehetett és kellett is bizalmat előlegezni, de most, az évad vége felé közeledve kopik a bizalom és lankad a lelkesedés. Világosan látszik, hogy a megváltónak szánt magyar évad nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem jött össze a nagy durranás, de a szolid minőség sem. Nem érezhető az egyértelmű cezúra, az elkülönülés a Schwajda-féle stílustól: nem tudni, mitől jordáni az intézmény. A Buborékok előadását ugyan Jordán Tamás jegyzi, mégsem szeretném azt gondolni, hogy a direktor ilyen irányban képzeli el a magas művészi színvonalat.

Természetesen egy évad még nem jelent túl sokat, és a helyzet változhat. Bemutatásra vár Háy János A Senák című darabja is, mely talán megmozgatja az állóvizet. A problémát ott érdemes indítani, hogy magyar évadot hirdetett a Nemzeti. Szép, kampányszerű szólam, amit akár tartalommal is ki lehet tölteni. A magyar drámatörténet nem bővelkedik ugyan remekművekben, ám egyetlen évadra kitartó darabmennyiséget mégis képes lenne kiszolgálni. Újabb kérdés, hogy a magyar műveken belül mi a kiválasztás szempontja? Sajnos a Nemzeti esetében ez nem az esztétikai minőség lehetett, inkább kényszerültek a hatalmasra nőtt társulatot kiszolgálni a darabokkal. A maga poros módján a Buborékok is ilyen szűrőn át kerülhetett színre.

De nem a szövegeken akarom elverni a port, hiszen a hangsúly az avíttas megvalósításon van. Nem elég, hogy elavult színházi textusok mennek estéről estére, ezek avíttságához a rendezések is felzárkóznak. Szép példaként kínálkozik a Buborékok esete. A téma mindenkor aktuális: látszatélet, látszatgazdagság, látszatkapcsolatok. Gondos dramaturgi munkával akár a szöveg is szintre hozható, mert magában rejti a frissítés lehetőségét. Színre vitt formájában azonban súlyosan modoros Csiky Gergely darabja: középszerű szalon-színmű. Kínálkozott volna az eltartás eszköze, a jótékony irónia, amivel kevéssé éltek az alkotók vagy talán a "vérkomolyság", ám Jordán a langyos középutat választotta. Az ország ünnepelt színészei kellemes-problémátlanul lemozogják napi penzumukat: ennyi. És színházról még szó sem esett...

Horesnyi Balázs túlcicomázott, és a darab keletkezési idejéhez képest (1884-ben mutatták be az akkori Nemzetiben) inadekvátnak tűnő szecessziós díszletében folyik a játék. A tér egyszerre nagyon széles és nagyon alacsony. Az indás faldíszek és ablakimitációk nem állnak egységben a bútorok monstruózus masszivitásával. Stíluskeveredés és a praktikum hiánya jellemzi a színpadi látványt. Ebben a térben jobbára álldogálni vagy előnytelenül, féloldalasan ülni lehet. A topogás, a helykeresés és a feszélyezettség a színészek játékát is jellemzi, mintha nem éreznék magukat otthonosan játszóhelyükön. A szemrontó színi giccs akkor lenne elfogadható, ha szándékos a túlzás, ahogyan Dőry Virág jelmezein érezni az ironizáló szándékot. Hatalmas masnikat aggat a nőkre, látványos toaletteket fabrikál szinte rongyokból: a talmiság tökéletes mintáit állítja elő.

Leginkább Blaskó Péter (Solmay Ignác) nézhető az előadásban. Képes kitekinteni, gunyorosan szemlélni a körülötte zajló kavarodást. Szikáran koncentrált jelenléte az est legszínházibb pillanatait teremti meg. Partnerei inkább teljesítenek, mint játszanak. Rátóti Zoltánt (Rábay Miklós) például régen láttam ennyire hamisnak. Neki valóban a Nemzetiben a helye, de egy olyan Nemzetiben, amely művészi kihívások elé állítja, ahol nem lehet rutinból csuklózni estéről estére. Hasonló a helyzet Udvaros Dorottyával (Szidónia) is. Saját modorából, szinte félkézből adja a szerepet. A közönség persze örül, hogy ilyen híres színészeket láthat. Viszont pontosan ezért, a közönség iránti alázatból kellene ennél a pepecs-realizmusnál, kényelmes ruhatári színészetnél többet nyújtani. Főleg a Nemzetiben.

Nyilván mindenki másképp képzeli el a maga Nemzetijét. Egyetlen dologban nem lehet csak vita: a minőségben. A legjobbat kellene adni, mindenáron. Nyilván naivan leegyszerűsítő ez a követelés, mégis – a szándékok szintjén legalább – követendő zsinórmérték. Nem kell pálcát törni a Nemzeti felett, hiszen még le sem telt Jordán Tamás első teljes évada. Érdemes azonban a tanulságokat józanul mérlegelni, és rámutatni a szárnyaikat bontogató, üvöltő hiányosságokra.

A Buborékokat Csengery Adrienne beválogatta a POSZT versenyprogramjába. Ott, ahol a mezőnyt az Ivanov, a Siráj vagy a Csak egy szög erősíti, egy ilyen előadás gyengeségei még látványosabbak. Kíváncsian várom, hogy a zsűri is osztja-e ezt a véleményt, és várom a kikezdhetetlen szakmaiságú előadásokat a Nemzetiből, amelyekről nem színházi jegyzetet, hanem komoly, méteres elemzéseket muszáj írni...

Sőregi Melinda

Kapcsolódó kontextus-galéria:
Buborékok

KontexTus-írások a Nemzeti előző bemutatóiról:
Czillei és a Hunyadiak
Holdbeli csónakos

KontexTus-írások a POSZT-ra beválogatott előadásokról:
Ivanov-Katona József Színház
Fekete tej-Kamra
Theomachia-Bárka
Kaukázusi Krétakör-Vígszínház
Beszámoló a kolozsvári színház előadásairól


A Nemzeti Színház honlapja

Korábbi kritikák: