Az Örkény István Színház folyamatosan igyekszik teret adni a kísérletezésnek is. Nem véletlen, hogy a volt Madách Kamara éppen ezt a darabot választja. Kérdés, hogy az előadás alapján kiderül-e, hogy Trepljov küzdelme az új formák megtalálására heroikus ugyan, de teljesen reménytelen. Úgy tűnik, Mácsai Pál rendezőnek csak arra van energiája vagy kedve, hogy Kosztyát kinevettesse a közönséggel. Arra már nem, hogy rámutasson: lehet, hogy az Örkény nevét felvett intézmény harca a minőségi színházért éppen ilyen kilátástalan. Akkor pedig mire fel a párhuzam?

Az rendező-igazgató, Mácsai Pál Makai Imre hagyományosabb fordítása helyett Morcsányi Gézáét használja, mely jóval közelebb áll a mai köznyelvhez. Szereplői ugyanis nem Csehov korában, hanem a miénkben botorkálnak a történet szálainak segítségével. A rendező szinte egyáltalán nem foglalkozik a környezettel: a szürke és bézs falak között játszódó előadásban csak néhány szék és asztal ad támpontot. Mint ahogy a jelmezek is inkább a pasztell-árnyalatok felé mennek el. A rendezés tehát ebből a szempontból nehezebb megoldást választ: nem marad más, csak a színész, annak gesztusai, tehetsége és rátermettsége. Nem könnyű feladat.

Már csak azért sem, mert vannak olyan szereplők, akiket Csehov kevésbé szeretett: Medvegyenkóval alig foglalkozott, Polina és Samrajev pedig kevésszer jutnak szóhoz. Így aztán a rendezőre és a színészre hárul a feladat: kihozni valamit ezekből az íróilag kevésbé kidolgozott figurákból. Itt sajnos Medvegyenkót nem találták ki. Máthé Zsolt maszkja kitűnő: a fiatal színészt őszre és ráncosra „karikírozza”. Már csak azt lenne jó tudni, hogy mire fel, mindenesetre az előadás alatt ezt nem sikerül megfejteni. Korábbi alakításai szerencsére bizonyították tehetségét. Itt, most, elkallódik. Pedig sok mindent ki lehetne hozni abból a hétköznapi tragédiából, amely Másához köti: egy reménytelenül szerelmes férfi és egy szintén reménytelenül szerelmes nő eleve kudarcra ítélt házassága ez. Járó Zsuzsa Másájában az elején felcsillan a misztikum, az őrület lehetősége, de aztán később mintha a rendező elfeledkezett volna erről a szálról. Mint ahogy több van a Polina-Dorn-Samrajev háromszögben is.

Mácsai hangsúlyossá tesz apró momentumokat: az orvost játszó Gálffi Lászlónak és az intéző feleségét alakító Pogány Juditnak vannak jó pillanatai. Sejteni kezdjük, hogy a már korosodó, de mégis pártában maradt Polina szívét Dorn dobogtatta meg először. A prepozíció tehát megvan, várjuk, hogy mi történik később, de aztán a lehetőség eltűnik a süllyesztőben a többivel együtt. Szorin sem kap lehetőségeket. Végvári Tamás Szorinja zavarodott öregember, leginkább magába roskadva ül vagy alszik egy szögletben. Semmi köze a realitásokhoz. A színész „átlagos” férfit játszik, aki jelentéktelen pont a családban, nem patriarka. Semmi uralkodás nincs benne. Megtörténnek vele a dolgok, anélkül, hogy azokat irányítani akarná. A rendező szinte semmit sem piszkál ki az idős férfi személyiségéből. Mácsai inkább a Nyina-Trepljov-Arkagyina-Trigorin négyszögre koncentrál.

Mindig fontos döntés, hogy egy adott társulatban a rendező kire bízza Trepljov szerepét. Czukor Balázs frissen érkezett a Bárkáról, ahol alig kapott lehetőséget. A fiatal színészt tehát Mácsai egyből mély vízbe dobta. Nem kellett volna. Ránézésre tökéletes választás: Czukor valószínűtlenül vékony, magas alkata Trepljovért kiált. Alakítása azonban még nyers és kidolgozatlan, színpadi beszéde tompa, deklamált, nem természetes. Hámori Gabriella is most érkezett a Radnótiból. A fiatal színésznő néhány évvel ezelőtt, még főiskolásként bizonyította tehetségét először a Liliomban. Most hasonlóan nagy szerepet kapott, és nem tud vele mit kezdeni. Alakítása erőtlennek, átgondolatlannak tűnik.

Széles László évek óta nem kötődik egyetlen társulathoz sem, s ez a kihagyás nem tett jót neki. Trigorinja megoldatlan, néhol burleszkszerű figura, amivel elrontja, eltúlozza a rendezői alapvetést, nevezetesen azt, hogy Trigorin bizony tehetségtelen, csupán a divat által felkapott figura. Csehov idéz Trigorintól: ebből kitetszik, hogy éppoly dilettáns, mint Trepljov. Szerencséjére mindig jó helyen és időben van: most aktuálisan Arkagyina, az ünnepelt színésznő mellett. Mácsai – annak ellenére, hogy erre fordít a legtöbb időt – keveset hoz ki abból a szeretve gyűlölt kapcsolatból, amely Trigorint és Arkagyinát összeköti. A második felvonás monológja sokat sejtet abból a gyötrelemből, amely az idősödő színésznőt a fiatal férfihoz köti. Eddig a pontig azonban valahogy el kell jutni. Valahogy fel kell építeni a helyzetet, „meg kell neki ágyazni”, hogy aztán ne az történjen, mint itt. Kerekes Éva ugyan remekel, de a hirtelen jött indulat sokkolja a nézőt: nem tudja magában helyretenni, mire fel ez az indulat.

A darabban Arkagyina láthatatlan szálakkal köti magához a szereplőket. Mindenkit sakkban tart, kit így kit úgy. Az igazi főszereplő nem is Nyina, hanem ez a nagyasszony, aki addig manipulálja a környezetét, amíg Trepljov öngyilkos is lesz. Az Örkény Színház előadásában azonban ennek az öngyilkosságnak semmi értelme. Így aztán nem is csoda, ha a nézőtér néma marad a végén. Mert hiába mondja Dorn: "Konsztantyin Gavrilovics főbe lőtte magát", a néző nem hiszi el. És ez baj.

Kónya Orsolya


Fotók: Egyed Péter