A Pisti a vérzivatarban Örkény István egyik legismertebb darabja. Hányattatott sorsa volt: tíz évig nem lehetett bemutatni, s aztán, nagy megalkuvások árán mégis, állandó feszültségek és ellenőrzések közepette, a Pesti Színházban. Az előadást a nagybeteg Várkonyi Zoltán kezdte rendezni, s fiatal kollégája, Marton László fejezte be. Az akkori változatban négy Pisti volt a színpadon, a későbbiekben - mint ahogy a Vígszínház friss bemutatóján is – egy főszereplő maradt, és mellette sertepertélt a Tevékeny, a Kimért és a Félszeg. Ilyen a Mácsai Pál által rendezett, 1992-ben, a Madách Kamarában játszott előadás is, amelynek érdekessége az volt, hogy özvegy Varsányinét nem színész játszotta, hanem a színészek az akkor már nem élő Gobbi Hilda hangjával kommunikáltak. Mint Mácsai akkor nyilatkozta: az akkori kornak nem voltak jósnői, már senki nem figyelt a túlvilági hangokra.

Nincs ez másképpen ma sem. Sőt. A Vígszínházban Marton László "Varsányinétlanítja" az előadást. Szereplője esernyős-esőkabátos figura, aki néha magasra emelt kézzel mond hülyeségeket. A rendező Börcsök Enikőre osztja a vénasszony szerepét, így fiatalítva, és egyben légiesítve azt. Itt Varsányiné nincs kapcsolatban a túlvilággal. Nincs kapcsolatban senkivel, csak a saját rögeszméivel. Mondja a magáét, afféle önjelölt prófétaként, s az sem baj, ha nem figyel rá oda senki. Börcsök pontosan megfelel a rá osztott szerepnek: egyenletes hangmagasságon, szinte motyogva mondja szövegét, gesztusai visszafogottak, hétköznapiak.

Mint ahogy maga Pisti is meglehetősen hétköznapi. A szerepre Gálffi Lászlót kérte kölcsön a színház, s talán nem véletlenül. Gálffi játékosságával, okos erőbeosztásával, intelligenciájával éppen erre a szerepre termett. Pistije nem Hős a maga nemében. Nem is játssza a hőst. Hétköznapi ember, bárki, akárki. Talán ülhetne a nézők között is, és kiléphetne a színpadra. Van egy jelenet, amelyben Pisti zoknit húz, mert elmondják neki, hogy a zokni a lábra való. Marton csak Gálffi egyik lábára húzatja fel a zoknit, hangsúlyozva a "kint is vagyok-bent is vagyok" –helyzetet. Pisti nemcsak hőse, hanem narrátora is a történetnek. Mintegy kívülről szemléli azt, ami vele történik. Gálffi nagyszerűen vált egyik pillanatról a másikra: hol szemlélődő, hol pedig az adott szituáció részese. Mindehhez nagyfokú koncentráció szükségeltetik.

Marton László egészen furcsa játéktérbe helyezi az előadást: a Khell Csörsz által tervezett díszlet mélységében felezi a színpadot, jobbról-balról függőleges bukóajtók képezik a járást. A különlegessége azonban nem ebben rejlik. A padlón ugyanis hat-hét csapóajtót helyezett el a díszlettervező, amelynek segítségével kerülnek elő a kellékek. Ez alkalmat ad a különféle játékokra is: a hivatalnok keze hosszúra nyúlhat, a létra előkerülhet a föld alól, de akár a szereplők is innen bújhatnak elő. Nagyszerű lelemény ez, amelyet legutóbb az újvidéki Via Itálában láttunk működtetni. Itt azonban érezhető ugyanaz a probléma, amely már a Via Italiánál is felmerült: a díszlet egy stúdió- vagy kamarateremben tökéletes formanyelvet teremt egy groteszk darabhoz, a Vígszínház azonban nem ilyen. Az előadás bensőségessége, a nézőtérrel való, szinte osztatlan egysége nagyjából a tizedik sorig, ha érezhető, de talán még ott sem. A kicsi játéktér kis hangerőt, kisebb gesztusokat hoz magával. A tér minden leleményével együtt tökéletesen fekete, s a színpadon mozgó néhány színész elveszik benne.

Kár érte. Kár Harkányi Endre alakításáért is, aki éppen magát a pistiséget fogalmazza meg a Félszeg szerepében. Monológjaiban egy élet keserűségét adja át a nézőnek. Ez alatt a két magánszám alatt az ember bizonyos lesz abban, hogy van még színészi alázat, van még tehetség, csak meg kell találni, s magunka szívni, ameddig még lehet.

Kónya Orsolya

Fotók: Egyed Péter