Johann Joachim Quantz: Fuvolaversenyek
Csalog Benedek - barokk fuvola
Aura musicale, művészeti vezető: Máté Balázs
Quantz (1697-1773) valóban jelentős figurája (nem feltétlenül komponistája)
volt korának, olyan alkotó, akinek életműve - ha nem is kikezdhetetlen
értékei miatt - a mai napig tartogat megismerni valót. Zeneírói munkássága
- a fuvolajáték művészetéről - a zenetörténet egyik legtöbbet idézett korabeli
értekezése, amely a hangszerjáték iskolája mellett bőséges információt
nyújt a korszak zenélési szokásairól, ízléséről és kompozíciós elveiről.
Quantz arról is elhíresült, hogy fuvolatanára volt Nagy Frigyesnek, így
a porosz udvar legjobban fizetett muzsikusa volt. Honoráriuma többszöröse
volt a szintén Frigyes szolgálatában működő C. Ph. Emanuel Bach fizetésénél,
aki Quantzzal ellentétben világnagyság volt. (Bach legtehetségesebb fia
kellően megalázónak is érezte ezt a helyzetet.)
Quantz fuvolaművei, fuvolaversenyei - természetesen ezek a művek teszik
ki az életmű javát, hiszen Frigyes igen szorgalmas fuvolajátékos volt -
nem jelentéktelen művek. Bár a számok elég riasztóak. (300 fuvolaverseny,
200 szonáta, 40 triószonáta. Ezek mind a király kizárólagos használatára,
azaz Quantz kortársai ezekből a művekből gyakorlatilag semmit nem ismerhettek
meg.) Jónéhány darab a napi rutin automatizmusain túl tudott lépni. Egy
ilyen anyag jó ízléssel megáldott, értő specialistát kíván már az első
lépésnél, a válogatásnál. A lemezen hallható négy fuvolaverseny csepp a
tengerben, ám az kétségtelen, hogy Csalog színvonalas műveket választott.
S nem csak szelektorként, de interpretátorként is elsőrangú. A külföldön
mesterré érő Csalogot általában fokozott lelkesedéssel méltatják (amit
magam nem mindig osztok), s ezúttal én is csatlakozom a kórushoz. Virtuóz
képessége, formálási érzéke harmonikusan illeszkedik Quantz zenéjéhez.
Virtuózitása nem akarja megerőszakolni ezt a zenét, cserében ez a zene
nem kezdi ki muzikalitását.
Giovanni Buonaventura Viviani: Cappricciok és szonáták
(Capricci armonici da chiesa, e da camera, op. 4)
Kertész István - hegedű
Pertorini Rezső - gordonka
Péteri Judit - csembaló
Ez a lemez az abszolút jó példa. Élvezetes, izgalmas, miközben Viviani
(1638-1692) legalább annyira zenetörténeti horizontunk perifériáján tanyáz,
mint Quantz vagy Valentini. Az ő hangszeres kisformáit hallgatva (a CD
50 tracket tartalmaz, de ezzel ki is merült minden hasonlóság a korábban
tárgyalt felvételekkel) egyre csak azon tűnődöm, hogy ennek a kitűnő hegedűs
komponistának nincs e valami köze az operához. Az életrajzban aztán felfedezem
magam számára, hogy az innsbrucki udvari zeneigazgatói állás kitérője után
1678-ban visszatért Itáliába (ebben az évben jelenteti meg Velencében a
CD anyagául szolgáló op. 4-et is), s nápolyi, velencei színházak operaprodukcióiban
vett részt, zeneszerzőként is! E tény jelen felvétel hallatán fontosabbnak
tűnik számomra, mint az, hogy később, Rómában a fiatal Corelli is dolgozott
Viviani irányítása alatt. Ezzel persze nem vitatom Kertész István gondolatát,
miszerint Viviani op. 4-es gyűjteménye “fontos átmenetet jelent a korai,
illetve a Corelli műveivel kezdődő nagy-barokk hegedűszonáták között.”
Kertész játéka - a kompozíciók természeténél fogva az ő teljesítménye a
meghatározó - túlmutat a hangszeres idiómatizmusok felvonultatásán, nem
azt teszi izgalmassá, élvezetessé amivé válik ez a muzsika, hanem azt,
amiből táplálkozik. Ez pedig félreismerhetetlenül az opera első évszázadának
kifejező, monódikus stílusa. Mintha Kertész hegedűjén a Poppea recitatívói,
ariosói, ária-csírái szólalnának meg, bámulatos sokszínűségben és árnyalatban.
Ezzel a hangszeres énekes stílussal, mely nem csak játékmódban, hanem
kompozíciós technikában is megragadható érdemes megismerkedni. Igen tanulságos,
így a lemez hasznos!
