Brucknerrel nincs szerencséje a hazai közönségnek. Azok, akik valamennyire ismerik és talán szeretik is a kései romantika bécsi mesterének műveit, rendre csalódnak. Mivel magyar zenekar igen ritkán tűzi műsorára Bruckner szimfóniáit, csak abban reménykedhetnek, hogy külföldi együttesek és neves karmestereik néha-néha Bruckner-programmal érkeznek hozzánk. Így történt ez két évvel ezelőtt, amikor Kurt Masur és a Londoni Szimfonikus Zenekar a IV. szimfóniát hozta el. Masurról lehetett tudni, hogy hírneve közel sincs arányban képességeivel, ám a zenekar professzionalitása némi reményre adott okot. Az az este igencsak gyenge Bruckner-interpretációt eredményezett, olyannyira, hogy például egy meglehetősen alulinformált kritikus odáig ment kritikájában, hogy Bruckner gyenge zeneszerző. (Az előadás alapján persze nem csodálkoztam azon, hogy egy ilyen vélemény is megfogalmazódott.) Mintha csak ez az eset ismétlődött volna meg március 26-án a Kongresszusi Központban, ahol Eliahu Inbal a Berlini szimfonikus Zenekar élén elvezényelte a Bruckner IX. szimfóniáját és a Te Deumot. Eliahu Inbal korunk nagy teherbírású karmestere, szép nagy diszkográfiával és számos zenekarral a háta mögött. A 65 éves maestro neve ismert (sőt: jól cseng) a nemzetközi komolyzenei piacon, amit elsősorban szorgalmával és nem interpretációtörténetet író előadásaival vívott ki magának. A berlini zenekar - hosszas rábeszélés után lett Inbal ebben az évben vezető dirigense - nem tartozik az élvonalbeli német zenekarok közé, keresi saját hangját, formálódik. Stílusának kialakításában nagy feladat hárul majd Inbalra. (A jegyeladásnak talán jót tett, hogy volt olyan klasszikus zenei "szakértő", aki a koncertet, mint a Berlini Filharmonikusok vendégjátékát ajánlotta a közönség figyelmébe, ahogy mondani szokás: "közszolgálatilag".) Azonban azért, hogy a koncert nem sikerült, egyáltalán nem felelős a zenekar. Minden Inbalon múlt.

Ismét megismétlődött a két évvel ezelőtti eset: az előadás annyira nélkülözte Bruckner zenéjének szellemét, hogy a szerző és műve a közönség előtt gyengének találtatott. Bruckner formaépítkezésésnek vannak bizonyos jellegzetességei - az ismétlés, a fokozás, a karakterek átvezetés nélküli egymásutánisága, egyfajta soroló szerkesztési mód, stb. - amit kritikusai az elmúlt 120-140 évben rendre a szemére is vetettek. A kritikusokkal szemben a hívek ezeket a jellegzetességeket stílusjegyeknek látják, olyan valaminek, ami egy tudatos zeneszerzői koncepció része, amit nem kritizálni, hanem tényként elfogadni érdemes. A fentiek alapján világos, hogy egy Bruckner-interpretáció akkor válik hitelessé és esztétikailag értékelhetővé, ha a stílus belső logikáját megértve elfogadja azt. Minden olyan interpretáció téves - ami a rossznál súlyosabb jelző - ami az ellentábor alá adja a lovat, magyarul: ami arról tudósít, hogy Bruckner rossz komponista volt. A jó interpretáció nem elfedi a “hibákat”, hanem éppen arról szól, hogy a mű hibátlan, tökéletes. Beethovent hőzöngő stílusú és nagyot mondó komponistának tartották és tartják néhányan ma is. Az az interpretáció, amely ezt az értelmezési lehetőséget alátámasztja egyszerűen rossz. Egy Hamlet-rendezés ne arról győzzön meg, hogy a darab zavaros, a szereplők abszurd módon motiváltak, stb.

Bruckner, az interpretátor számára a szokásosnál nagyobb kihívást és felelőséget jelent. Kevés olyan zeneszerzőt ismerek, akinek egy közepes vagy még egy jó előadás is annyit tudna ártani, mint neki. Ebből az is következik, hogy Brucknert csak nagyon jól és nagyon eredetien érdemes játszani. Nála egy tisztességes, jó előadás édeskevés, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ha emlékezetembe idézem a maradandó élményt nyújtó előadások felvételeit, akkor olyan nevek jutnak eszembe, mint Furtwängler, Günther Wand, Eugen Jochum és persze Celibidache. Tehát a különleges személyiségek, azok, akik nem csak egyszerűen nagy karmesterek. Az ő előadásaikban Bruckner művei valóban egy műfaj, egy stílus egyedülálló csúcsteljesítményeiként tűnnek fel - s tegyük hozzá: azok is.

Inbal előadása arról árulkodott, hogy a karmesternek gyakorlatilag nincs elgondolása a műről, nincs kapcsolata a szerzővel, ami azért is meglepő, mert éppen Inbal volt az, aki Bruckner szimfóniáinak első változataiból - ezeket szinte alig-alig lehet hallani - úttörő módon összkiadás-felvételt készített. Úgy tűnik tehát, hogy a szerző fontos neki.

Tempói indokolatlanul forszírozottak, a legendásan hosszú IX. szimfónia dimenziói érzékelhetetlenek maradtak. Meglepődtem, hogy a darabnak milyen hamar vége lett. Egyforma pianissimók és forték váltogatták egymást, a vonóskar bántóan éles, nyers hangon szólt. A belépések rendre pontatlanok és bizonytalanok voltak. Egy-egy egészen rövid szakasz meglepően hatásosan sikerült, már-már reménykedni kezdtem, hogy az előadás kikászálódik a középszerűség ingoványából. Nem így lett. A hangok céltalanul követték egymást, belenyugodtam, hogy megint hónapokig, évekig kell várnom arra, hogy élőben meghallgassak egy Bruckner-szimfóniát. Azon sem csodálkoztam, hogy a Te Deum - Bruckner, látva, hogy nem lesz már ideje megírni a szimfónia negyedik tételét, lehetségesnek tartotta darabjának a korábban komponált Te Deummal való kiegészítését - az a mű, ami a legkevésbé illik ehhez a szimfóniához. Csendben konstatáltam magamban, hogy a XIX. századi oratóriumnál szerencsétlenebb és elhibázottabb műfaj nem is létezik. Szerencsére mire hazaértem az előadás emléke halványodni kezdett, ami Bruckner fejemben létező Te Deumának határozottan jót tett. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor lesz végre Magyarországon jó Bruckner-előadás, igen egyszerű a válasz: Talán, majd egyszer...