Nem szükséges különösebben nagy elemzőtehetség ahhoz, hogy a Hungaroton
kiadói filozófiájának körvonalait az elmúlt időszak kiadványai alapján
felvázoljuk. Segít ebben maga a cég is, amikor itt-ott felbukkanó szlogenjét
olvassuk: régi és új. Egészséges naivitással azt is gondolhatnánk persze,
hogy a piacra kerülő CD-k egy része az archívumból előkerült felvételeket
adja ismét közre (régi), illetve a frissen elkészülteket (új). Ma ezt csinálja
mindenki Londontól Szingapurig, ám nemzeti hanglemezkiadónk nem egészen
ezt érti alatta. A „régi” zene régizene (Harnoncourt óta egybeírandó),
azaz valamikor a 17-18. században íródott, s ritkán nyúlik át a 19. századba.
Az új zene pedig a kortárs zene, annak is elsősorban hazai szelete.
Nem szükséges különösebben sok közgazdasági ismeret ahhoz, hogy egy
kis lemezkiadó felismerje, melyik az a szelete a piacnak, ahol nem érdemes
versenybe szállni a multikkal, vagy pozitívan fogalmazva: ahova érdemes
betörni. (Betörni: van ebben valami heroikus, pedig a jelenség maga a deheroikus
„rögvalóság”.) Világos, hogy a régi zene ürügyén kerülendők például az
operák és a nagyobb szabású oratórikus művek, az új zene esetében pedig
minden, ami meghaladja egy kamaraegyüttes méretét, adottságait. A továbbiakban
maradjunk a régizenénél, bár igen tanulságos lenne az új zenei CD-k átfogó
vizsgálata is.
Ha nincs lehetőség egy korszak vezető, reprezentatív műfajával foglalkozni,
akkor nem marad más, mint e korszak megfoghatatlanul bőséges, legtöbbször
elfeledett kamarezenei repertoárja. (Az elfeledettség nem értékjelző, de
az biztos, hogy a mi múltbarévedő értékszemléletünk nemigen tud mit kezdeni,
egy olyan művészeti tárggyal, amiről csak annyit tud megállapítani, hogy
régi, de nem látja azt a hagyományozódási ívet, mely többé-kevésbé összeköti
a mű keletkezési idejét a mi jelenünkkel. Igy azt sem tudjuk eldönteni,
hogy e tárgy ismerete része-e a kultúránknak vagy sem. Márpedig ami kívül
esik a kánonon, az zavart okoz.)
Tehát marad egy bizonytalan értékű repertoár, bizonytalan tehetségű
egykori művelőivel. Ami mégis felkeltheti egy vásárló érdeklődését az egy
különleges kisugárzású, már-már mágikus pecsét: 1st recording. (Varázserejében
bízhatnak a kiadó vezetői is. A világon mindenhol értik e pecsét üzenetét,
és ezekkel a felvételekkel nagyobb érdeklődésre számíthatnak, mint a kortárs
szerzőinkkel. Ha valami, akkor ezen lemezek recenziói bukkannak fel külföldi,
főleg német szaklapokban.) Volt néhány eset az elmúlt egy évben, amikor
a kiadó ügyetlensége, nehézkessége miatt egy-egy lemez akkor jelent meg
a piacon a mágikus pecséttel, amikor külföldön már megjelentette a konkurencia
(például: Caldara Passiója, vagy az A:N:S Kórus első Obrecht - lemeze).
Hogy - számomra érthetetlen módon - ezen a fronton is verseny van, az az
ezredforduló lemeziparának természetében rejlik, az okokról és a következményekről
a közeljövőben disszertációk szólnak majd.
A felvezetésből is kihallatszik, hogy a Hungaroton „első felvételeinek”
művészi mérlege deficites. Azonban az általánosítás veszélyét elkerülendő,
az alábbiakban kettő, fél évnél nem régebben megjelent felvételről szólok,
amelyek között akad teljesen felesleges, közepes és meglepően érdekes is.
Felice Gardini: Vonóstriók - Budapest Vonóstrió
Tagjai: Kiss Ferenc (hegedű), Papp Sándor (mélyhegedű), Onczay Csaba
(gordonka)
Aki nem ismeri Felice Gardini (1716-1796) nevét, az ne szégyelje magát.
Az ünnepelt hegedűs és zeneszerző egykor jelentékeny alakja volt Európa
zenei életének. Elhagyva Itáliát német területeken és Franciaországban
dolgozott, majd negyven évig a londoni olasz operában töltött be vezető
állást. Színházi impresszárióként súlyos bukásokat könyvelhetett el magának.
Életrajzának legkülönösebb fejezete az 1793-as oroszországi turné, ahonnan
már nem tért vissza. 1796-ban, elszegényedve halt meg Moszkvában.
A Budapest Vonóstrió 3 CD-re (!) játszotta fel Gardini összes vonóstrióját.
Kérdés, hogy egy - kamaraművei alapján - harmadrangú zeneszerző érdemes-e
arra, hogy újrafelfedezését összkiadással alapozzuk meg. Olyan összkiadással,
melyben nyomtatásban soha meg nem jelent művek is helyet kapnak. A filológiai
teljesség szempontjából üdvözlendő, ám esztétikai többletet már nem hordoz.
Hiszen Gardini egyik triója olyan, mint a másik. A lemezen húsz trió sorjázik,
már-már a zenei végtelen fogalmával kacérkodva. Azon, hogy ezek a darabok
a "hangversenypraxisban úgyszólván teljesen elfeledett ritkaságnak" számítanak
nincs mit csodálkozni. Három percet ritkán meghaladó tételnek nehéz helyet
találni egy mai koncertstruktúrában, főleg akkor, ha ezek a három percek
még egy nem szakértő számára is könnyen kiismerhetővé válnak. Mai füllel
hallgatva érthetetlen Gardini invencióban szegény kompozíciós stílusa.
Mire elhangzik az a zenei anyag, amivel reményeink szerint majd dolgozni
fog, a mű váratlanul véget ér. Nincs tudomásom arról, hogy Gardini zen-buddhista
volt-e, vagy üres óráiban haikukat költött volna. Zenei gondolatainak kifejtetlensége
valószínűleg nem ebből, inkább valaminek a hiányából származik. Ismerve
a kor használati zenéjét az is bizonyos, hogy ennek a fajta muzsikának
nem sok használati értéke van.
Az együttes nagy energiát fektetett ebbe a felvételbe, különösen Kiss
Ferenc, aki a szövegkritikai munka nagy részét is magára vállalta. Három
CD költsége jelentős áldozat a kiadó részéről. Azt hiszem olyan aránytalanság
áll fenn a befektetett energia és az eredmény között, ami párját ritkítja
a hazai lemezkiadás történetében. Különös, hogy jó muzsikusok ennyire hálátlan
feladatot, ennyire lelkesen teljesítenek, s nem zavarja őket, hogy Gardini
trióit nem lehet szépen játszani.
Giuseppe Valentini: 7 Bizzarrie per camera, op. 2
Aura musicale, művészeti vezető: Máté Balázs
Valentini (c.1680 - c.1746) neve legalább annyira idegenül cseng, mint
Gardinié. A bizzarrie - szokatlan kontrasztra épülő zeneszerzői eljárás,
hangszerelés mód -mint műfaj ezúttal is megkapja a maga összkiadását: a
teljes sorozat rögzítésre került, 33 track mindössze 52 percen, a tételek
átlaghossza kiszámítható, de e tételek tartalma is. Valamivel hamarabb
került a piacra ez a lemez, mint a Giardini - album, utólag az a benyomásunk
támad, hogy Valentini fenyegető előképe Giardininak.
Máté Balázs és együttese kimondatlan bizalmatlansággal olvassa Valentini
hangjegyeit, penzumot teljesítenek, pedig maguknak keresték és találták
meg a szerzőt, s a kiadó rábólintott. A first recording ebben az esetben
a trójai faló szerepét játssza. Zeneszociológiai helyzet tárgyiasul általa.
Ma a régizene előadása, a historikus előadói praxis vállalása szinte egy
egész generáció számára az egyetlen lehetséges út a publicitáshoz. Igen
ritka az, amit egyébként éppen Máté Balázs valósított meg (a napokban jelent
meg Bach csellószvitjeiből álló CD-je, nagy mester nagy művek, számtalan
felvétel szerte a világban Casalstól Pergamenscsikovig), hogy a hagyományos
repertoár kínálta keretek között szólaljon meg valaki. E kényszerhelyzet
mi mást szülhetne, mint éppen hogy elviselhető produkciót.
