Kötelező penzum az operabarátoknak: új magyar mű született, amelyet nem is akárhol, az Operaházban mutattak be. Persze Fekete Gyulának szerencséje is volt: A megmentett város az Operaház pályázatára született, s ez némi garanciát is jelent arra nézvést, hogy bemutatják. Annak ellenére is, hogy az eredeti mű, melyet Eörsi István 1964-ben írt, Sztálin kezdeti ígéretföldjének parabolája. A megmentett város egy országról szól, amelybe megérkezik az inkvizítor, aki a város boszorkányától, és ezzel a kárhozattól majd megmenti az embereket. A megváltás azonban kétes: a lelkeket csak úgy lehet megmenteni, hogy közben a testeket megölik.

Ördögi kör ez, s nemcsak a sztálini diktatúrára lehet értelmezni: hőse lehet minden hiszékeny ember, akit egy magát felsőbbnek kikiáltó hatalom az orránál fogva vezet, csak azért, hogy a hatalom saját céljait elérje.

Eörsi drámája nem feltétlenül a legjobbak közül való: több olyan mellékszálat tartalmaz, amelyek - ha a szerző továbbgondolja - nagyobb jelentőséget is kaphatnának. Itt van mindjárt a város prostija, Lidi, aki minden egyes kuncsaftjának hajából levág egy tincset. A pletyka persze elindul: Lidi meg akarja rontani az embereket, s el akarja venni az életüket. A valóság azonban az, hogy Lidi így próbálná a lelkeket megmenteni. Nem sokkal később ő lesz, aki alkalmat ad az inkvizítornak a tömegirtásra.

Az Operában a darab kicsit mostohagyerek-helyzetbe kerül: mivel egyfelvonásos, a hagyományok szerint egy másik rövidebb művel egy estén kerül a nézők elé. Márpedig Puccini A köpeny című darabja olyan gazdag díszletet kapott, hogy sokan feladták, inkább nem várták meg az átdíszletezést, s azt a nagyjából háromnegyed órát, mire Fekete Gyula operája a színre kerül.

Persze nem kis öniróniát is tapasztalhatunk mindkettőjük részéről: Csákányi barokkos ruha csontvázába préselve jelenik meg, Kulka viszont egyszerűen beoldalog a színre. Nagy pillanata azonban a porcelánöltönyös Cápadal. Kulka az elülső süllyesztőből tűnik elő, egy pillanatra csak az elegáns öltönyben és kalapban feszítő férfit látjuk, majd egyszer csak amúgy bajorosan jön a dal, amelyben nincs köszönet. Brecht fentről mosolyog alá, s intézi úgy, hogy az erekben megfagyjon a vér.

Nos, ők sokat veszítettek. Mindig rizikós egy kortárs operára beülni, de ebben az esetben még a fanyalgók is megnyugodhattak: a zene úgy érthető, hogy közben a sok apró kis zenei csemege még az ő figyelmüket is ébren tarthatja. A legelső dolog, ami még egy "amatőrnek" is feltűnik, hogy a szereplők meglehetős tisztasággal artikulálnak. Szomorú, de tény: a magyar operisták nagy része feláldozza a szöveget zenei hangzás oltárán. Ebben a hagyományban az Opera élenjár, s így csak efogódott köszönetet rebeghetünk az előadás rendezőjének, Halász Péternek, aki az operát úgy kezelte, mintha dráma lenne.

Hála illeti azért is, hogy nem riadt vissza a merész díszletek és jelmezek alkalmazásától. Az egész darab egyetlen térben, egy palota fogadócsarnokában játszódik, közben pedig senki nem távozik a színről, de nem is jön be. Ez azt jelenti, hogy már a kezdeteknél minden szereplő a színen van. Halász el tudja érni, hogy a nézőt ez ne foglalkoztassa, sőt, előfordulhat az is, hogy hosszú percek telnek el anélkül, hogy a fogadócsarnokban várakozókat észrevegyük. A megfelelő világítástechnika kiválasztásával ez neki is kiválóan sikerült: gyorstesztem alapján a hátul álló szereplőket a nézők nagy része észre sem vette addig, amíg meg nem mozdultak.

Az eredetileg valamikor a középkorban játszódó előadás kora kibogozhatatlan, a figurák a huszadik század jeleit viselik magukon. A Borbély például Elvis Presley-re hasonlít. A királyi udvaroncok Dalí világát idézik, az ajtónálló ugyancsak. Álljunk meg itt egy pillanatra: a rendező veszi a bátorságot, hogy Szappanos Tibort, akinek egyébként alig 2 percnyi jelenléte lenne a színpadon, egyenesen főszereplővé avat azzal a fogással, hogy végig föl-le vonultatja a színpad elején. Így aztán a néző a darabot másképp kezdi nézni: a katona szemszögéből, aki - még akkor is, ha hátából nyilak meredeznek az ég felé - köteles teljesíteni a rá kirótt parancsot. A legkifejezőbb az inkvizítor jelmeze: szemből valamelyest Drakula grófra hasonlít, de a szereplő valódi énjét csak a végső jelenetben fedi fel: a közönségnek háttal állva feltűnik a leginkább a hóhérok csuklyájára emlékeztető igazság. Lidi klasszikus ikon-alak: Mária Magdaléna és Szűz Mária jelképei keverednek jelmezén. Hogy alkalmazkodjon a darab hangulatához, a tervező még egy világító műanyagszívet is ad neki, ezzel téve groteszkké Lidi áldozatát.

Fekete Gyula zenéje a legújabb irányzatokat éppúgy kipróbálja, mit amilyen élvezettel kalandozik a mára már klasszikusnak mondható huszadik századi ötletekben. Kifejezetten erős fúvós-zenekari részeket épít darabjába, s nem riadt meg attól sem, hogy a vonósokat mintegy ritmusszekcióként kezelje, ha arra van szükség. Sikerült megvalósítania az egyensúlyt a zenekar és az énekesek között: a hagyományokkal ellentétben nem a szólistáknak alárendelt eszköznek tekinti a zenekart. Az előadás egészen kivételes pillanataiban a zenekar és az operisták egymásnak válaszolgatva szolgálják a hangzást és a mondanivalót.

Ha úgy tetszik, Fekete Gyula darabját tekinthetjük terápiás megoldásnak is: a szólisták megtanulták a helyes artikulációt, a néző pedig egy életre elbizonytalanodhat abban a hitében, hogy ha kortárs magyar operát lát a színpadon, akkor azt semmi pénzért ne nézze meg.

Kónya Orsolya

Korábbi zenekritikák: