Ritmussal teli a színpad. Hangszer van minden négyzetméteren: gongok, dobok, csengők és marimbák és lábosok és minden olyan, amin az emberiség akár csak egyet is koppintott a történelemben. Vagy csak itt, most, mikor az Amadinda Ütőegyüttes fellép a Zeneakadémia színpadára.
Ezt ne úgy képzeljük el, mint a Szigeten a hordódobolásra való rákészülést. A négy férfi, Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán helyhez és alkalomhoz illően öltözve sétál első hangszeréhez. És mennyi van még, ritmuserdő, esküszöm. Ki fog ezeken játszani? Tudni: ők. De most valahogy mindez beláthatatlan.
Még tapsolunk, mikor az első képlet az útjára indul - taps a tapsba, tenyér a tenyérbe. Elsőként tehát Holló Aurél szerzeménye, címe: José / beFORe JOHN. A tempó spanyolból világzenébe hajlik, és csak érzem a cigány és arab ráhatást, tudni csak később, a papírról tudom. Mint ahogy azt is, hogy Hollót Renaud Garcia-Fons etnobőgős Oriental Bass című felvétele ihlette meg.
A kompozícióban a vad temperamentum kellékei, a gitár, a bőgő is elfekszik, és az Amadinda kezei alatt ütőhangszerré lényegül. Így a megidézett világot egyben új nyelvre, a ritmus nyelvére fordítják a játszók. A pergő szúr, a kolompok aprókat sikongatnak, és mindennek helye van, még ha nem is a legkézenfekvőbb, ahova mi tennénk, hanem ahova ők.
A Josét Lou Harrison Hegedűversenye követi, a színpadkép csöndes átfestése után. Hegedűn Keller András közreműködik (Micsoda hülye szó: közreműködik). Az 1959-ben íródott, három tételből álló műben a hegedű, a klasszikus ütőhangszerek és az olyan kevésbé klasszikusok, mint a háromhangú lábossor vagy a fejre állított virágcserepek, teljes harmóniában szólalnak meg együtt, ilyenformán felülírva a ritmusszekció diszkriminatív megnevezését.
Az egyenrangú hangszerek finoman komponált világába (Harrison és Amadinda) csukott szemmel nyer az ember végső bebocsáttatást, s így tud igazán elrugaszkodni attól a ténytől, hogy ezek itt precízen összeválogatott lomok, amiken játszanak.
Újabb holtidő után pár szó hangzik el felvezetésként, melyből kiderül: a most következő Petrovics Emil-szerzeményt Kovács Dénes hegedűművész „rendelte meg”, miután meghallotta Harrison Hegedűversenyét. Ezért hát a sorrend. A szerző külön az Amadinda és Kovács Dénes számára komponálta Passamezzo & Saltarello című művét, és most itt az ősbemutatónak lehetünk fültanúi.
Hallgatva a modern zenét, arra gondolok, mennyire más lehet hegedűvel japán óriásdobokra belépni, összehangolni üvegrudacskákkal, és érezni a zenét, mikor az nincs is, csak a csörgő meg a bongó meg a mindenfajta elszállt ritmusok. Szerencsére hamar kikapcsolok, és nem gondolok többé ekkora baromságokat. Már rég nem az eszköz számít, de még csak nem is a cél. A zene. A zene, amelyben minden hangszer, minden hang egy szereplője az elhangzó történetnek.
A kitartott szünet után Yoshihisa Taira 1975-ben komponált, Hyerophonie V. című műve rázza vissza a hallgatóságot a ritmus világába, az őskorba, ahol a hangok még nem gyönyörködtetésre szolgáltak, „csak” a mágia részei voltak. A Pusztai Gáborral és Szabó Mátyással kiegészült formáció a hangot, mint szellemet idézi meg. Itt nem a hangszer valamikor rögzült szerepe számít, hanem hangjának pillanatnyi igazsága, a hang maga.
A férfiak magukból kilökött, majd foguk mögé zárt kiáltásai olyan fizikai folyamatot indítanak el a színpadon, amelyben az óriás gong földöntúli fémbálna-hangja, a timbales le-lecsapó kegyetlen egyszerűsége, a kongák és bongók osonó hadarásai, a pergő tiszta, kitartott rezzenései és az üstdobok ernyedő-feszülő szellemjárása a valamiből táplálkozó ösztönt rajzolja ki. S teszi mindezt most, ebben a hangtalan világban.
Az Amadinda tudja: ide most dal kell, könnyű, esztétikus zene. Következzék hát Chien-Hui Hung népdal átirata, A hegyi patak dala. A négy férfi marimbák mögé áll és mozdulatlan kezükből lassan kibomlik a kínai harmónia. A dalocska, mint a víz a kavicsok felett, kristálytiszta tompasággal görög végig a mahagóni színű fa rudakon. Szépség van, egyszerűség, mosoly. És a kezek még mindig mozdulatlanok, csak a levegő mozdul a hangszerek felett.
A hangszer, amit következőként behoznak, minden részletében elszabott hentes pultra emlékeztet. Különböző hosszúságú vastag deszkák, nagyjából össze-vissza, lábakra fektetve. Ez a Txalaparta, és ez a következő mű címe is. Papíromon a hangszer érdekes történetét olvasom. A baszk deszkaácsolatot valószínűleg alma széttöréséhez használták eredetileg, így készült az ízletes almabor. A munkából, mint oly sok esetben, zene lett, a szerszámból pedig hangszer.
Ketten állnak a txalaparta mögött, kezükben két-két óriás fogpiszkáló. Marokra fogják a botokat. És nem is üti a különböző hangú deszkákat (bizony, itt még a deszkának is hangja van, s bizonyára a falnak is füle), hanem valahogy szúrja, böködi felülről azokat a két feketemellényes szabólegény, Holló Aurél és Váczi Zoltán. A variációk végtelensége, és az a könnyedség, amivel a már-már primitív hangzást lyuggatják díszesre a játszók, lenyűgöző. A végén ordítani kell. Mint húsz hektó borra való alma széttörése után.
A végére Kenneth (Red) Norvo amerikai swingzenész 1933 és 35 között íródott három alkotása marad: Breakfast breakdown, Dance of the Octopus, Hole in the Wall. Igazi finálé. Az eredetileg xilofonra és zongorára komponált swingeket marimbán adja elő az Amadinda, olyan jazzes könnyedséggel, mintha nem is a Zeneakadémián lennénk, hanem valami new york-i klubban. Díszítőelemként pár cin, csengő és kolomp is helyet kap a dalokban, de csak olyan finoman érintve, mint ahogy a szerelmes érinti kedvesét, vigyázva, meg ne törjön az idill. Nem törik. És a legszebb, hogy a zenének itt humora van, humora az odatett hangnak, a pontnak a mondat végén. Csodálatos összekacsintás ez játszó és játszó és néző között, amiért érdemes itt lenni, az Amadinda koncertjén, a Zeneakadémián.
Mészáros Boldizsár
