A Vérnásszal érdekes kísérlet színterévé válik a Magyar Állami Operaház. Csakúgy, mint tavaly a Megmentett várossal, illetve a Várakozás/Törpével, valami újat próbálnak becsempészni a magyar operajátszás megbőrösödött állóvizébe. Zsótér Sándor próbálkozása után most Kovalik Balázs kér merőben újat az énekesektől, s teszi próbára őket nemcsak az énektechnika terén. Végre olyan operát látni, amelyben nem csak a kisterpeszben való lecövekelés és a teátrális karmozdulatok jelentik a színészi teljesítményt. Más kérdés, hogy az alig másfél órásra húzott opera résztvevői – mind a szólisták, mind a kar – még nem érettek meg a feladatra. Néhol komikusnak tűnnek a darabos, szinte kidugott nyelvű igyekezettel kivitelezett mozdulatok. A szándék a fontos, s az igen szépen látszik.

Az este folyamán sajnos többször kényszerülünk arra, hogy az angol feliratok alapján kövessük a cselekményt: a változással sajnos nem jár együtt az artikulációs technikák forradalma, továbbra is a tiszta hang és nem a tiszta hangzó a fontos. Igaz, a rendező nem kér könnyű dolgokat a szereplőktől. Szokolay eredetileg 3 felvonásos operája a rövidítések folyamán egyrészessé vált, így szinte szusszanásnyi idő sincs. Ez persze azt is magával hozza, hogy az énekeseknek nagyon rövid idő alatt, egyik jelenetről a másikra kell átállniuk egy másik lelkiállapot megformálására, míg az eredetiben fokozatosan építhették fel a folyamatot. A feladatot legkevésbé a Menyasszonyt éneklő Rálik Szilviának és a Leonardót megformáló, Réti Attilának sikerült megoldania. A történetben rejlő dráma – a nős férfi és a szerelméért mindent feláldozni kész, fiatal lány vívódása – egész egyszerűen nem történik meg. A két énekes között semmilyen kapcsolat nincs. Más kérdés a Vőlegény esete. Vadász Dánielnek esélye sincs: a húzások következtében karaktere jellegtelen, súlytalan, nem képes ellenpontot jelenteni Leonardo számára. A legnagyobb drámai erőt Kovács Annamária mutatja: nem elégszik meg azzal, hogy árnyalt, telt hangja tegye a dolgát helyette. Igazi, átélt alakítást láthatunk a színpadon. Ez jó esetben természetes lenne, mégis azt kell mondanunk: mostanában nem láttunk ilyet.

A színpadon folyamatos küzdelmet folytat a Színház és az Opera. Kovalik a szikár szerkezettel az előbbire hívja fel a figyelmet. Horgas Péter díszlete is ezt fejezi ki: az ívelt színpad a színpadon, a fémes diadalív mögött fenyegetően össze-összecsapódó vízszintes guillotine-ok mind-mind a történet drámaiságát hivatottak kifejezni. A probléma már csak az, hogy úgy tűnik, a szereplők közül többen abban bíznak, hogy majd a díszlet játszik helyettük. Ez persze naivitás, node a dolog meg is bosszulja magát. Horgas díszlete azonban sok mindent tud: rajta felmászva érzékeltetni lehet a küzdelem hiábavalóságát. A felcsapódó ajtó mögött állva és megfelelően világítva a kar mutathatja a felszín alatt tomboló érzelmeket, a dühöt és a kétségbeesést. A baj már csak az, hogy sokhelyütt a látvány beszél a szereplők helyett. Kár.


Kónya Orsolya

Szokolay Sándor: Vérnász
Magyar Állami Operaház

Szereplők: Kovács Annamária, Vadász Dániel, Balatoni Éva, Réti Attila, Wierdl Eszter, Tas Ildikó, Rálik Szilvia, Vajda Júlia, Airizer Csaba, Bretz Gábor
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Jánoskúti Márta
Koreográfus: Horváth Gábor
Rendező: Kovalik Balázs