Ez lett volna a címe annak az estnek, amelyet a József Attila Színházban láthatnak azok a nézők, akik arra kíváncsiak, mire képes A Csákányi és A Kulka. Sajnos, már csak így írhatók ezek a nevek. Egykor A Csákányin egy férfit értettek, akinek színész volta a mestersége, s akinek volt egy kislánya. Ez a kislány jó sokáig balerina akart lenni.

Ha így lett volna, akkor bizonyára ezeken a hasábokon a nagyszerű táncosnőről írnék. Mert Csákányi Eszter mindent ezer százalékon csinál, így valószínűleg addig dolgozna, amíg kiérdemelné ezt a címet.

Így viszont, ha már így esett, marad nekünk A Csákányi, aki egyedül maradt, s mellé A Kulka, aki amúgy is egyedül volt. Mindketten Kaposvárról indultak, itt, a sokat emlegetett színházi műhelyben szerezték meg azokat az alapokat, amelyek eljuttatták őket az országszerte ismert színészek sorába.

A jobb híján Music Hallnak keresztelt műsorban ezekről az évekről is mesélnek. Mert ez az este kettejükről szól. Ahogy a kedves musical- és sanzon-slágereket éneklik, nemcsak arról árulkodik, hogy milyen a zenei ízlésük. Egy kivételes kapcsolat féltve őrzött titkait leshetjük ki. Ezek azonban nem akkor derülnek ki, ha a két ember énekel vagy mesél magáról és egymásról, hanem akkor, amikor egymással énekelnek.

Persze nem kis öniróniát is tapasztalhatunk mindkettőjük részéről: Csákányi barokkos ruha csontvázába préselve jelenik meg, Kulka viszont egyszerűen beoldalog a színre. Nagy pillanata azonban a porcelánöltönyös Cápadal. Kulka az elülső süllyesztőből tűnik elő, egy pillanatra csak az elegáns öltönyben és kalapban feszítő férfit látjuk, majd egyszer csak amúgy bajorosan jön a dal, amelyben nincs köszönet. Brecht fentről mosolyog alá, s intézi úgy, hogy az erekben megfagyjon a vér.

Hogy aztán magabiztosan lebbenjünk tova, ahol is Csákányi Eszter mutatja meg, milyen a nő, ha tuti. A tuti nő innentől kezdve hiába nem éri fel a polcot a boltban, a lényeg a borvörös boa és a repkedő szempilla. A többi már puszta formalitás. A pasik meg csak sorban hevernek a borvörös tollboát viselő, repkedő szempillájú amazon lábai elé.

A legszebb azért az, amikor az Én és az árnyékom (fordítás tőlem, sajnos a számok címei a színlapon nem követhetők) című dal alatt érez az ember. Olyan ez, mint a Micimackó kunyhójának vége: az ember úgy hiszi, hogy A Csákányi és A Kulka együtt fog énekelni, amíg világ a világ.

Az is tetszik, hogy nem akarnak meggyőzni az élet szépségéről. Csak sétálnak föl és alá, esetleg ülnek egy széken, mesélnek vagy énekelnek, és hagyják, hogy a mese és a zene hasson.

És hat. A szünetben a nézők nem előzik be egymást a sorban, s az sem zavar senkit, hogy elfogyott a sonkás szendvics. S ha ez az este csak ennyit elért, akkor A Csákányi és A Kulka nem hiába töltötte meg a József Attila Színházat.

Kónya Orsolya

Korábbi zenekritikák: