A túlvilág és a valódi élet keveréke van jelen Henry James A csavar fordul egyet című kisregényében, amely a múlt századforduló divatjának megfelelően a lélektani krimik szabályait követi. A kerettörténet – karácsonyi éjszakán egy húsz évvel ezelőtt meghalt nő önéletrajzi írását olvasva borzongani – az aktuális trend méltó darabja volt, kiverekedve magát a hasonló történetek már-már ponyvaízű világából. Hasonló témát eredményesen a harmincas években sikerült feldolgoznia Daphne du Maurier-nek A Manderley-ház asszonyával, de már ott is belepi a történetet valamifajta cukormáz.
Henry James kisregénye is a rejtélyre alapoz, sejtelmes látomását eddig hétszer filmesítették meg azonos címen, s ihletet adott számos más alkotásnak is. Operában azonban idáig egyedül Benjamin Britten merészkedett hozzányúlni. Talán nem véletlenül. A pszichologizáló történet buktatókat rejt magában. Kényes a téma: egy megrontott kisfiúhoz a meghalt inas visszajár, hogy életét továbbra is megkeserítse. A fiúért a gonosz lélekkel szembeszáll a frissen szerződött nevelőnő, de a szellemvilággal és annak hatásaival szemben tehetetlen marad. A kisfiú a karjai között hal meg. Britten zenéje magában is erős, beszédes: a vonósok és a hárfák gyerekdalokat idéző futamaiba szüntelenül a fúvósok nyögésszerű „zaja” ékelődik. Mindamellett éteri, sejtelmes fuvallatokat is érzékeltet. Operájában nem nehéz tetten érni szerzőjének a társadalom által el nem fogadott hajlamait – így aztán talán nem is csoda, ha a meglehetősen prűd magyar környezet eddig még nem fogadta be.
A csavar fordul egyet operaváltozata eddig nem ért meg magyar fordítást, így Kovalik Balázs, a fiatal rendezőgeneráció "fenegyereke" kénytelen volt ezt megtenni. Az Erkel Színházban bemutatott opera ugyanis látszólag statikus, eseményei a duettekből derülnek ki, így aztán a kisregényt vagy az operát kevéssé ismerő közönség számára eredeti nyelven követhetetlen lenne. Szükség volt tehát egy magyar fordításra, s Kovalik rendezését látva azt kell mondanunk, nem véletlenül. A rendező az Erkel színpadára álmodta a játszó- és nézőteret egyaránt. Kamaraoperát teremtett tehát egy olyan darab számára, amely talán nagyobb teret kívánna.
A rendező azonban, aki A Kékszakállút az Operaház színpadán játszatta, elsősorban a tér kicsinyítésével foglalkozott. A színpad nem más, mint egy fehér medence, benne tejfehér, bokáig érő folyadék (csak remélni tudjuk, hogy nem meszes víz, bár a játszókra az előadás végére fehér réteg szárad). A tökéletesen fehérbe öltöztetett énekesek ebben a lében jönnek-mennek, rohannak, fröcskölve szanaszét, a zajjal saját éneküket elnyomva. A víz szintén A Kékszakállúból köszön vissza, pedig az már ott is világossá vált, hogy ez a közeg játékra teljesen alkalmatlan. Itt azonban Kovalik még akadályokat is elhelyezett a játéktérben. Megérkezésünkkor fehér szobrokat látunk, a két gyereket, Milest és Florát alakító tinik meztelen másait, különböző pózokba merevedve. Aztán persze a végén az a pont is eljön, amikor a szobrokat az énekesek görgőkön középre rendezik, de addig csak a díszletmunkások heroikus küzdelmét látjuk, hogy a néhány énekes köré megteremtsék azt a környezetet, amelyet a rendező és a jelmeztervező, Antal Csaba megálmodtak. Merthogy a fehér gumikesztyűbe, papi talárba és püspökkalapba öltöztetett díszletezőknek óriási lepleket kell innen oda majd visszajuttatniuk a videoinstallációk vetítéséhez, de nekik kell kampók segítségével a székeket, asztalokat és az ágyat is a megfelelő helyre elhelyezniük. Így aztán a kétszer ötven percnyi játékidő nagy része kavarodásban zajlik, fehér vásznak jönnek-mennek, a szereplők vagy túl tudják kiabálni az akadályokat vagy nem. Legtöbbször persze nem.
Nem véletlenül használom a "túlkiabálni" kifejezést. Ezen az estén ugyanis ez történik, a hangképzés hiányosságai ordítanak, a szöveget érteni képtelenség, miközben a játszóknak még a mostoha környezettel is meg kell küzdeniük. A Milest alakító Ivanics Attila szövegéből sajnos semmit nem érteni, s legtöbbször ugyanez a helyzet a Florát éneklő Babay Nóra esetében is. Igaz, a zeneszerző elbánt velük. Elképzelése szerint "angyali" (valójában képtelenül magas) hangon kellene énekelniük, viszont ez nehezen elvárható az éppen az első mutáláson áteső kiskamaszoktól. A Peter Quintet adó Klein Ottokárnak egyéb problémája is akad. A túlvilági inas, a megrontó esetében az ének dallama és ritmusa a legkevesebb esetben van összhangban a zenekaréval, így aztán az énekes többször kénytelen az esetlenül eldugott tévéképernyőn ellenőrizni a karmester, Oberfrank Péter munkálkodását. Britten leleménye, hogy a legnehezebb dolga a Miles-szal való kettősökben van. Ilyenkor Klein Ottokár a képernyősillabizálás közben a feszültség megteremtésének lehetőségét sem tudja súrolni. A nevelőnőt játszó Wierdl Eszter viszont jó drámai érzékkel játszik, amely feledteti teljesítményének egyenetlenségeit. Kettőseik Csavlek Etelkával (Mrs Grose) azt a színházat jelenítik meg, amit valószínűleg Kovalik elgondolhatott. Azt a zenés színházat, amely nem lecövekelt operettisták bömbölése, hanem valódi drámai fordulatok, megszülető kapcsolatok és ellentétek szövedéke.
Csakhogy ez az üdvözölhető törekvés sem képes elfedni az előadás hiányosságait. A legrosszabb momentum kétségtelenül a videoinstalláció, amely pontatlanul működik, a képek rendre a falra vetődnek, s amikor jó helyen látjuk őket, akkor sem értjük, mire fel a perverziót butító szavak tömkelege (pl. ’fütykös’ és társai). Talán, ha ugyanezt a direkt perverziót az előadás maga finomítva visszaadná, a rendező is többre jutott volna vele.
Kónya Orsolya
A fotókért köszönet az Operaház sajtóirodájánek és Mezey Bélának
BENJAMIN BRITTEN: A CSAVAR FORDUL EGYET
Erkel Színház
Szereplők: Gulyás Dénes, Wierdl Eszter, Csavlek Etelka, Klein Ottokár, Fodor Gabriella, Ivanics Atilla, Babay Nóra
Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Szövegét fordította: Kovalik Balázs
Interaktív videoinstalláció: Tasnádi József
Karmester: Oberfrank Péter
RENDEZŐ: KOVALIK BALÁZS
Kapcsolódó link:
Az Operaház és az Erkel Színház közös honlapja
Henry James: A csavar fordul egyet
