A Ráday utca az a hely, ahol az elmúlt tíz év alatt gombamódra szaporodtak az ezerarcú kávézók, sörözők, éttermek, galériák és kisboltok, az aszfalt helyére díszkő feküdt, a fent említett helyekre pedig csöndes természetességgel kultúra költözött. Filmes, zenei, képzőművészeti, színházi, könyv-, folyóirat- és zajfesztiválok zsúfolódnak be a szűk utcába, s ilyenkor a 15-ös busz, s vele együtt minden kocsi is egy utcával kijjebb szorul.
A nemrég Kultuccává keresztelt városrészbe augusztus végén a Bárka Színház hajója futott be, egyenesen a Művészetek Völgyének pulai kikötőjéből, hogy mielőtt végleg hazatér az évadnyitásra, a Ráday három helyszínére is elhozza utasait. Lajkó Félixet és zenekarát például a Bakáts térre, a templom elé, ahol sokáig főként csak a rockoperák és musicalek zengték be a teret.
A színpad, amelyre Lajkóék érkeztek, ehhez képest most szerény: a három zenésznek épp elég. A műanyag székekre telepedő, középkorú közönség is csendes-ülős kamarakoncert hangulatát kelti, amit csak alig feledtet az önkormányzat elé ideiglenesen kihelyezett lacipecsenyés rablószaga. Nem mintha baj lenne az ilyen típusú kultúrfegyelemmel, de egy utcai Lajkó-koncertbe több fegyelmezetlenség is férne, gondolom. Nyolc tízkor aztán átszakad a gát, és a nyitott színpadot elölről-hátulról földre telepedő fiatalok veszik körbe. Most aztán igazán elkezdődik a koncert.
Lajkó Félix és zenekara: Brasnyó Antal brácsával, Kurina Ferenc pedig bőgővel áll a hegedűs mellé. A másfél éve működő formáció új zenékkel érkezik a templomtérre. Mondják, a vajdasági világsztár megkomolyodott, beérett. Mindenesetre csapzott haját copfba fogta, serkenő szakálla felnőttes bozontba áll össze állán. És most itt zenél nekünk két barátjával, hogy megmutassa, zeneileg is jócskán előrelépett. Nem mintha eddig festett aszfaltúton kullogott volna: zenéjét Japántól Londonig tátott szájjal hallgatja a közönség. Mostani koncertje azonban arról győz meg engem, hogy a felnőtt Lajkó még nagyobb érzékenységgel, és ami ennél is fontosabb, még több alázattal nyúl a zenéhez.
Így már viszont értelmet nyer a kamarakoncert-jelleg: bár a számok magukban hordozzák a táncházas atmoszférát, a váratlan kiállások, tempóváltások és a hangszerek közti suttogós párbeszéd mindenki figyelmét a színpadra vonzza. Ülünk, és hunyorító szemmel figyeljük Lajkó grimaszait, mosolyát, nyelvhegyét, amint együtt táncol ujjaival, és találgatjuk, honnan ered ez a zenei bölcsesség, mely egyszerre ösztönös és alaposan felépített. Brasnyó játéka megint más, ő fegyelmezetten melléhez szorítja a hangszert, jámbor tekintetével nem engedi Lajkót, és ebből az állapotból csak akkor esik ki röpke időre, mikor egyik húrja elszakad. Kurina is a hegedűsre mered, nyakból tartja a ritmust, de néha beleveszik a bőgő húrjaiba, és olyankor derül csak ki igazán, mit ad Lajkó zenéjéhez a bőgő.
A szótlan zenekar együtt él a kicsike színpadon, mi meg százan ideköltözünk hozzájuk a templom elé, gyerek a nyakban, sör a kézben, mustáros lacipecsenye Fradi módra, mert maradni kell, és ezt Lajkóék háromszor is együtt gondolják velünk, mielőtt végleg elköszönnek a Kultuccai lakóktól.
Barabás Dániel
A fotókat Egyed Péter készítette.
