Azt hittem, fel vagyok készülve. Azt hittem, fel lehet készülni háromnapnyi folyamatos ünneplésre. Nem lehet. Ennyi jazz elkerülhetetlenül fölforgatja az ember életét. Három nap után gazdag és gyönyörű rendetlenség marad az emberben, amihez jó darabig nem is nyúl szívesen - álljanak csak egymás hegyén-hátán a szólamok meg a mindenféle hangszerek. De most már rendet rakok.

A BMC, a Budapesti Jazz Fesztivál tavalyi sikerén felbuzdulva, idén három tömény napra duzzasztotta fel a jazzünnepet, még több helyszínen, még nagyobb sztárokat invitálva a Ferencvárosba. Mindhárom napot este hétkor kezdtem a Közraktár sátorban, a főprodukciókkal. Az éjszakai helyszínül szolgáló Kultiplexbe az első napon óvatosságból nem mentem el, de fülembe jutott, hogy mozdulni sem lehetett a picike teremben: ahova - jó esetben - nyolcvan ember fér be, ott kábé százötvenen próbáltak zenét préselni lezsibbadt tudatukba. Így később is győzedelmeskedett bennem az életösztön, ami inkább a Ráday utcai kávézókba terelgetett éjszakánként.

A régi közraktárak területén nyáron még a Buddha Beach üzemelt, a fesztivál szervezői pedig sikeresen használták ki a hátrahagyott infrastruktúrát: a majdnem minden igényt kielégítő ivópultokat a komfortos mobil-fürdőszobákat és a Duna parti elfekvő mini pagodákat (zsíros kenyér lilahagymával nem volt!). Maga a sátor nem lett nagyobb, ám végignézve a békés, de kedvencéért mindenre képes teltházon, azt gondolom, jövőre ezen is változtatni fognak. Tavaly megjegyeztem, hogy a közönséget főként a finoman őszülő, zakós korosztály tette ki. Idén már ez sem egyértelmű. Apukák gyerekükkel, üvegből borozgató fiatal párok és a jazzlegendákkal együtt öregedő nagypapák közösen hallgatták a honi és külhoni mestereket. Van ebben a folyamatban valami magyartalan derű.

Az első koncert mindjárt rögtön kuriózum: az idén 70 éves Kőszegi Imre talán egyik legnagyobb születésnapi ajándéka, hogy huszonöt év után ismét összeállhat az ős Kőszegi Percussion Workshop Orchestra. Gőz László és a BMC szervezőgárdája ugyanis hazainvitálta a Kolumbiában élő Dely Lászlót és testvérét, Dely Istvánt, aki Dávid fiát is magával hozta a latin ritmusok világából. A szemünk előtt fognak össze tehát a generációk, az új és régi orchestra tagjai, hogy bebizonyítsák: a latin ritmusközpontú jazz a mai fül számára is vérbő és izgalmas tud lenni. A koncert kicsit nehézkesen indul, de ahogy összeáll a Zsoldos Béla klasszikus ütőzésével kiegészült ritmusszekció, a zenének sodrása lesz, és az utolsó két-három számra egészen felforrósodik a levegő. Az utolsó szám, Dely László kongaszólója után pedig a hátsó sorokból valaki ezt kurjantja be: Viva Columbia!

Kőszegiék a bigbandnek adják át a kicsike színpadot. A Fekete-Kovács Kornél által erős kézzel vezetett, javarészt rézfúvósokból álló Budapest Jazz Orchestra a bigband legszebb hagyományait viszi tovább: a melódiát nem nyomja el a precízen, jó arányérzékkel meghangszerelt nagyzenekar, hanem inkább tovább gondolja, és saját arcára formálja azt. Az olyan - Berki Tamás és Bontovics Kati énekesek által prezentált - jazz standardek, mint a Fever, az In A Sentimental Mood vagy a Mercy, Mercy, Mercy, Fekete-Kovács Kornél bátor újraértelmezésében hangzanak fel a fesztiválon.

Ezen a koncerten fogalmazódik meg bennem az a felismerés, hogy Bacsó Kristóf - aki az előbb még Kőszegiéknél szaxizott, most pedig a bigbandben szólózik éppen – mennyire érett zenész lett az elmúlt évek alatt. A generációs ellenpont, Johnny Griffin azonban épp most érkezik a színpadra, nincs mód ezen elmélkedni. A 76 éves legendát tapsvihar fogadja, ami még a kinti cseppfolyósat is bőven elnyomja. A fotósok pocsolyába térdelnek a színpad előtt, hogy lekaphassák az öreget, ő nem szól, csak mosolyog, szájához emeli a hozzá képest hatalmas hangszert, és megfújja az első hangokat. Az egykor a világ leggyorsabb tenorszaxofonosként aposztrofált zenész, ha gyorsaságát teljes egészében nem is, kalandlendületű játékát mindenképpen megőrizte. S bár a pápaszem elől sokszor elbújnak a csintalan kottafejek, Griffin homlokán pedig olyankor aggódó ráncok gyurmálódnak, zenéje mindvégig pontos és érzékenyen búgó marad. A karmester pedig tisztelettudóan és elismerően mosolyog a jazzlegendára, s néha óvatosan kottájára bök.

A jó másfél órás koncert után elhagyom a főhelyszínt, és nyugodtabb, sötétebb és kényelmesebb helyet keresek. Még nincs tizenegy, de a fesztivál éjszakai helyszíneiül szolgáló kávézók már egytől egyig tömve vannak. A Párizs Texasban is már csak a pult előtt van hely, itt telepedek le egy sör társaságában, amíg a feszt konferansziéja, Szolnoki Dóri beáll quartetjével. Az ének-gitár-klarinét-bőgő fölállás fékezett habzású, finom swinggel tölti meg az antik-sárga teret. Egyszerre tölt el a helyes választás, és a teljes nap utáni jól eső fáradság érzete. Ebben az állapotban flangálok végig a Ráday utcán, egy-egy kávézó ajtajából lógnak ki az emberek, az üvegeket mindenhol a könnyed jazz rezgeti meg – mintha valami fesztivál lenne, és tényleg.

A hétköznapok alattomos vasfüggönyének maradékát a Dresch Quartet pénteki lemezbemutatója söpri el végleg. Nem hiszem, hogy Dreschéket bárkinek is be kéne mutatni. Zenéjük – a fölállástól függetlenül – mindig, minden talajban saját gyökeret eresztett, az előkúszó ágak pedig szabadon, kacskaringósan, de feltartóztathatatlanul törtek át valami addig ismeretlen világba. Ez az élményem van most is, az Egyenes zene című album premierjén, bár a címhez mérten ezúttal a lendület levágja a fölösleges kanyarokat. Talán jobb is így.

Nem tagadom, számomra az est fénypontja mégis Horváth Kornél és Lantos Zoltán koncertje. Nem is koncert ez, hanem hangok velőt rázó egymásutánisága. Lantos pár pedál és egy looper segítségével hajtogatja-simítja többrétegűvé a Gangeszben megmártott hegedűjátékát. Erre aggatja Horváth az ízes ütőhangszerek hadarását. Egy szám erejéig a Delhi-Budapest tengelyt is kifeszítik a zenészek, egy indiai hegedű és egy (afrikai) udu segítségével. Ha gazdag külföldi lennék, ezen a ponton fektetném gondolkodás nélkül minden pénzemet a magyar jazzbe, de mivel csak büszke magyar vagyok, megelégszem a vastapssal. Körbenézek, ki tart velem, és igazából meg sem lepődöm, mikor a székeken az eddigi vagy épp az elkövetkező produkciók szereplőit látom tapsolni. Zenészek zenészeknek - oda-vissza.

Még régebbi tanulság, hogy egy ilyen élmény után hanyatt-homlok menekülni kell a helyszínről, mert az ember utána hajlamos lesz mindenki mást „leírni” - az meg nem jó senkinek. Hosszas rágódás után úgy határozok, hogy némi fejszellőztetést követően a Jaffába térek, egy félfüles Bosambóra, abból baj nem lehet. Mivel azonban a kávézóba még a fél fülem se fér be, ismét csak a Párizs Texas marad, ahova Dórika és a Rombolók érkeznek hamarosan. De hely nem, s így zene se jut, csak egy újabb szűretlen búzasör egy újabb szűretlen nap után. Az se semmi.

Mikor a harmadik napon gyanútlanul a Közraktár Sátorba lépek, Paco Sery kalimbázik velem szembe kertésznadrágban. A közönség szájtátva ül, és figyeli az apró ember kezében az apró afrikai pöckölős skatulyát. Varázslat van, egy szál hangszer jár közöttünk, és terjeszti a kalimba-igét. Alig ocsúdunk még fel a transzból, mikor Sery már a dobok mögött ül, Vasvári Pál pedig összeszorított ajakkal és kérlelhetetlenül basszusgitárjának húrjaiba csap. A következő pillanatban elsöprő zenével támad szembe a banda. A fent említett lüktetőemberek vadócságát a vibrafon és marimba lengyel mestere, Bernard Maseli és a fésületlen gitáros, Birta Miklós feszíti pokoli jó zenévé. A muzsika egyébként, ami épp lerepíti a hajunkat, az idén nyáron rögzített Night Runner című album anyaga. Hét éjszakai futó gyönyörűséges ámokfutása a tapsoló budapesti éjszakában.

Azt, hogy Trilok Gurtu hamarosan a színpadra érkezik, már abból lehet tudni, hogy kis szünet után a sátorban mozdulni sem lehet - kívül belül feszültség van. A fesztivál kooprodukcióiból előjáróban egyértelműen Borbély Mihály, Binder Károly és Trilok Gurtu közös koncertje a legtalányosabb: vajon mi jön ki a két magyar, a népzenei hagyományokat, a kortárs zenét és a free jazzt könnyedén összefésülő zenész, és az indiai ritmusvilágot világritmussá kiteljesítő ütős összejátszásából. Aki ismeri Gurtu zenéit, tudhatja: minden kultúrába örökvízuma van a mesternek. Most is hamar kiderül, hogy Borbély burjánzó szaxofonszólói és Binder szabadon idézgető zongorajátéka – mely számomra valahogy mindig is túlságosan magyaros-csípős volt – Gurtu tabla- és cajonjátékával együtt menetelve egészen új zenei birodalmakat képes meghódítani. Ezúttal a Bombay-Budapest tengely mentén cikázunk egyik pontból a másikba, a szerint, hogy éppen melyik zenész kap nagyobb hangsúlyt a koncerten. A nagy közös utazgatás pedig odáig fajul, hogy Gurtu búcsúzóul megénekelteti a közönséget, s csak ez után tér vissza mindenki a maga világába. Én az egyik Duna-parti pagodában heverek el a koncert után, s megállapítom, a szemközti parton sosem látott keleti fény világítja meg a Műegyetemet.

A sörből már csak bátorságot merítek, erőt nem, így a Balázs Elemér Group koncertjéből annyit kapok, amennyi a jobb oldali hangfal előtt a nézők, fotósok és operatőrök gyűrűjén átszüremlik. Szeretem ezt a zenét, különösképpen Winand Gábor énekhangját, mely finoman simul össze Juhász Gábor lelkes gitárjátékával. A körülmények azonban – számomra – már nem alkalmasak felhőtlen zeneélvezetre. Az viszont egyértelműen kiderül, hogy az első, Around The World című lemez után Balázs Elemér ismét értékes és elbűvölő zenét hozott össze társaival, az Our world beyond című albumon. Az ifjú Dés András ütőzése szerencsésen hangsúlyosabb lett, és talán nagyobb egyensúly alakult ki az instrumentális jazz és az énekelt melódia között - Szorított helyzetemből ennyit állapítok meg futólag. A többit majd akkor, ha megvettem a lemezt. A három nap alatt hallottak alapján úgyis huzamosabb időt fogok eltölteni a BMC CD-s pultjánál. Hogy helyére tegyem a szétszórt élményeket. Kell a hely jövőre.


Barabás Dániel

A fotókat Egyed Péter készítette.