napi online kultúra és tudomány

ZENE
Itt járt
A Herbie Hancock Jazz Quartet és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a Kongresszusi Központban


Jazzlegendával viszonylag ritkán találkozik az ember. Vagy találkozik, aztán kiderül, hogy nem is az, vagy csak neki az, vagy már rég halott és csak az emlékzenekar plakátját olvasta félre. Herbie Hancock viszont igazi élő legenda, aki alapvetően határozta meg az elmúlt negyven év jazz-zenéjét. Koncertjére három generáció tagjai érkeznek a Kongresszusi Központba, akik vagy a kezdetektől, vagy visszamenőleg tették magukévá a zongorista munkásságát, és szerezték be összes lemezét.

A levegőben valamiféle visszafojtott ünnepélyesség és kíváncsi várakozás érződik. Hancock több alkalommal járt már nálunk, de mostani fellépése unikumnak számít régi tisztelői számára is. Ezúttal ugyanis az 1998-ban rögzített, Gershwin világa című anyagát hozta el közönségének, de egészen más, új köntösben. Barátja, Bob Sabin kezdeményezésére szimfonikus zenekarra hangszerelték át a zeneszerző születésének századik évfordulójára készített, három Grammy-díjjal is jutalmazott Gershwin-feldolgozásokat. A koncerten a zongorista friss quartettje mögött-mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara közreműködik. Hancockék egyébként az európai turné során minden ország saját közszolgálati rádiójának szimfonikus zenekarával dolgoznak össze. Számunkra külön ünnep, hogy a Magyar Rádió idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik esztendejét. Egyszóval mindenképpen jeles alkalom ez a mostani.

A nagy rajongók számára is izgalmas kérdés, hogy mit fog művelni az örök kísérletező chicago-i zongorista a több mint hatvan éve, a legmagasabb színvonalon működő budapesti Rádiózenekarral közösen. Nem mintha nem mozogna mindkettő otthonosan a másik területén. És éppen Gershwin óta már jóval szabadabb az átjárás is. De hogyan kell felöltözni egy ilyen fúzióhoz, teszem fel magamnak a kérdést. Úgy veszem észre, ezen mások is elgondolkoztak.

A nagyzenekar esetében ez persze fel sem merül, jazz ide vagy oda, a szimfonikusokhoz szmoking és kisestélyi dukál. Bob Sabin, a produkció kiötlője, hangszerelője és karmestere is csak kócos frizurájával „hordja magán” a jazzt. Az első rész Bach-hal kezdődik, mint a konferanszból kiderül, azért, mert Gershwin számára Bach zenéje volt a legfőbb inspiráció. Egyfajta felütés ez, melyben a Rádiózenekaré a főszerep, és a quartett tagjai egyelőre a háttérből figyelnek. Hancock csak ezután érkezik a színpadra. Ő már megjelenésében is maga a jazz: lila öltönye, sötét szemüvege a stílus védjegye. Megköszöni a tapsot, majd szerényen leül zongorája mögé, és Gershwint kezd játszani, úgy, ahogy senki ezen a világon.

A koncert első felében a nagyszerű zeneszerző darabjai mellett két kortársa, Duke Ellington és W. C. Handy szerzeményei is felcsendülnek. Sokáig nem értjük viszont az egész fúzió miértjét. A quartettbe Hancock, szokásához híven, nagyszerű zenészeket hívott, akiknek élvezet figyelni játékát, de jelenlétük elveszik a hatalmas térben, pedig a legtöbb számban szinte csak ők játszanak, a szimfonikusok pedig statisztaszerepet kapnak. Sokszor a zongora és a dob vagy a bőgő marad duóban, és ha egy füstös jazzklub első sorából figyelhetném a sárgás reflektorfényben vibráló zenészeket, valószínűleg a nyálam is kicsordulna az élvezettől. Itt azonban egyelőre szárazon maradok. A közönség reakciói is sokáig erőltetettnek és udvariaskodónak tűnnek.

Az első blokk végére, Handy St. Louis Blues-ában azonban végleg utat tör magának a zene, és kollektíve indul be a közönség nyálelválasztása. A gitáros-énekes, Lionel Louke keze alatt a hangszer bendzsóvá lényegül, énekhangja mintha a gyapotmezők felől szállna közénk. A hangzást Dave Carpenter visszafogott, mégis meglepően karakteres bőgőzése mélyíti el. Richie Barsay, a kölyök, meg olyan precízen és színesen dobol, hogy nem bírom levenni róla a szemem, s ha mégis, akkor is csak Hancock lebilincselő zongorajátékáig jutok. Ilyenkor mondják, hogy rabul ejt a zene. Én legalábbis ilyenkor mondom.

Sabin most éppen nem vezényel, hanem Herbie felé fordul, lakkcipős lábával veszettül dobog a karmesteri emelvényen, és vigyorogva érti a zenét. Most érződik, milyen fontos kapocs is lehet ő jazz és komolyzene között. A Rádiózenekar követi is őt hűségesen. Elképesztő, ahogy a hegedűk a semmiből úsznak rá Hancock zongoraszólójára, az oboa betakarja a csöndesebb gitárfutamokat, a rezesek meg bigbandeket megszégyenítő energiával törnek be Barsay halálpontos dobszólóinak nyomában. Herbie játéka ilyenkor megbújik a sűrű hangok között, majd váratlanul újra kifut a világos rétre, ahol mindenki jól megbámulhatja magának.

A közönség tombol az első rész végén. Húsz percet szusszanhatunk, addig mindenki pótolhatja a folyadékveszteséget. A második blokk elején Herbie elmondja, hogy Gershwin világa után most a sajátja következik, állam az államban, mondhatnánk, előbbi nélkül az utóbbi sem létezik. A Hancockot és Barsay-t körbevevő elektronika most kap igazán nagy szerepet a koncerten. Amíg Louke gitárjából cybertücsök hangokat csal elő, addig Barsay elektronikus dobpadján perceli a torzult zajokat, amire Hancock böki oda-oda egy szintetizátor-gyárlátogatás hangjait. A már-már randomzenének a szimfonikusok adnak szépséges keretet Wayne Shorter Nefertiti című számában. A közönség már ért mindent, tátott szájjal hallgatjuk a megszülető zenét, a szólók után pedig önkéntelenül is tapsban törnek ki egyesek.

A végére Hancock nagy kedvencének, Ray Charles-nak a Georgia on my mind című szerzeménye marad. A dobos seprűre, a bőgős a legfinomabb sodrású húrokra vált, a nagyzenekar pedig olyan lebegő természetességgel kíséri Hancock Ray Charles iránti tiszteletével átitatott játékát, hogy sírhatnékom támad a boldogságtól. A szám végén felrobban a kongresszusi központ, konszolidált, idős emberekből tör ki az üvöltés, a fütty, miközben a Herbie Hancock Jazz Quartet szerényen levonul a színpadról.

Sokáig zúg még a taps, mígnem a jazzlegenda magányosan visszasétál hangszeréhez, és egy pillanat alatt csönd lesz a hatalmas teremben. Hancock ekkor valamit zongorázni kezd, keményen, durván, a meredten figyelő nagyzenekar előtt. Senki nem tudja, mi lesz ebből, de az első ismerős motívumra valaki beordítja: jeee. Hancock talán legnagyobb és legtöbbször feldolgozott slágere, a Cantalope Island átrendezett partvonala rajzolódik ki a viharos zongoraszólóból. A három generáció tagjai pedig együtt dúdolnak, dobolnak, bólogatnak erre a régi-új számra, és most már mindenki elhiszi, hogy egy igazi élő jazzlegenda járt itt.

Itt járt Herbie Hancock.

Barabás Dániel

Fotók: Barabás Dániel

Kapcsolódó link:
Herbie Hancock hivatalos oldala




Korábbi zenekritikák:

Szakály Ágnes cimbalomestje
A Moszkvai Csajkovszkij Zenekar koncertje
Barbara Hendricks
A bűvölet a Művészetek Palotájában
Az Amorf Ördögök koncertje az A38-on
Négy évszázad francia zenéje a Zeneakadémián
Bobby McFerrin a Kongresszusi Központban
Nemzeti Filharmonikusok a Művészetek Palotájában
Ivan Moravec a Zeneakadémián
A Pianomania a CEU-n
Italiano anno zero a Vasúttörténeti Parkban
Svédmagyarszövegzene a Merlin Színházban
Sir Peter Maxwell Davies születésnapi koncerje a Zeneakadémián
Gyöngyösi Levente A gólyakalifa és Vajda János Szent Péter és a zsoldosok című műve a Millenárison
Ligeti és holland zeneszerzők az Urániában
Az Ensemble '88 a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Budapest Jazzfesztivál
A Budapest Fesztiválzenekar a Zeneakadémián
Finn tangó az A38-on
Lajkó Félix és barátai a Kultuccában
A Rigoletto az Operában
A Matáv Szimfonikusok a Szent István téren
Dorota Anderszewska és Piotr Anderszewski az Olasz Intézetben
A Mike Stern Band a Millenárison
Dave Weckl a Millenárison
Joachim Kühn és a Drezdai Szólisták a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Az Odesszai Filharmonikusok a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
A Makám jubileumi koncertje a Zeneakadémián
A csavar fordul egyet az Erkelben
A Babos Project Romani és Trilok Gurtu a Millenárison
Usti opre!
Klasszikus és kortárs zene a Millenárison
Marcus Miller Budapesten
Budapest Jazz Fesztivál
A Vérnász az Operában
Örömkoncert a Felvonulási téren
Joe Zawinul a Millenárison
A Babos Project Romani,a Trio Midnight és Stefano diBattista a Millenárison
Frank London és Boban Markovic a Millenárison
A Cotton Club Singers a Tháliában
Amadinda koncert a Zeneakadémián
"A megmentett város" az Operában
"CsáKulka" a József Attila Színházban
Pont Műhely a Trafóban
Egy műkedvelő a Zeneakadémián
Zene füleinknek - nyári koncertek
Az álmok hídján mentem át ...
Talán, majd egyszer...
Kínos happy end - Trisztán és Izolda
Harry Kupfer zenés színháza
Pilinszky és a zene misztériuma
First recording ... II. rész
First recording ... I. rész
Pavarotti és barátai ...