A levegőben valamiféle visszafojtott ünnepélyesség és kíváncsi várakozás érződik. Hancock több alkalommal járt már nálunk, de mostani fellépése unikumnak számít régi tisztelői számára is. Ezúttal ugyanis az 1998-ban rögzített, Gershwin világa című anyagát hozta el közönségének, de egészen más, új köntösben. Barátja, Bob Sabin kezdeményezésére szimfonikus zenekarra hangszerelték át a zeneszerző születésének századik évfordulójára készített, három Grammy-díjjal is jutalmazott Gershwin-feldolgozásokat. A koncerten a zongorista friss quartettje mögött-mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara közreműködik. Hancockék egyébként az európai turné során minden ország saját közszolgálati rádiójának szimfonikus zenekarával dolgoznak össze. Számunkra külön ünnep, hogy a Magyar Rádió idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik esztendejét. Egyszóval mindenképpen jeles alkalom ez a mostani.

A nagy rajongók számára is izgalmas kérdés, hogy mit fog művelni az örök kísérletező chicago-i zongorista a több mint hatvan éve, a legmagasabb színvonalon működő budapesti Rádiózenekarral közösen. Nem mintha nem mozogna mindkettő otthonosan a másik területén. És éppen Gershwin óta már jóval szabadabb az átjárás is. De hogyan kell felöltözni egy ilyen fúzióhoz, teszem fel magamnak a kérdést. Úgy veszem észre, ezen mások is elgondolkoztak.

A nagyzenekar esetében ez persze fel sem merül, jazz ide vagy oda, a szimfonikusokhoz szmoking és kisestélyi dukál. Bob Sabin, a produkció kiötlője, hangszerelője és karmestere is csak kócos frizurájával „hordja magán” a jazzt. Az első rész Bach-hal kezdődik, mint a konferanszból kiderül, azért, mert Gershwin számára Bach zenéje volt a legfőbb inspiráció. Egyfajta felütés ez, melyben a Rádiózenekaré a főszerep, és a quartett tagjai egyelőre a háttérből figyelnek. Hancock csak ezután érkezik a színpadra. Ő már megjelenésében is maga a jazz: lila öltönye, sötét szemüvege a stílus védjegye. Megköszöni a tapsot, majd szerényen leül zongorája mögé, és Gershwint kezd játszani, úgy, ahogy senki ezen a világon.

A koncert első felében a nagyszerű zeneszerző darabjai mellett két kortársa, Duke Ellington és W. C. Handy szerzeményei is felcsendülnek. Sokáig nem értjük viszont az egész fúzió miértjét. A quartettbe Hancock, szokásához híven, nagyszerű zenészeket hívott, akiknek élvezet figyelni játékát, de jelenlétük elveszik a hatalmas térben, pedig a legtöbb számban szinte csak ők játszanak, a szimfonikusok pedig statisztaszerepet kapnak. Sokszor a zongora és a dob vagy a bőgő marad duóban, és ha egy füstös jazzklub első sorából figyelhetném a sárgás reflektorfényben vibráló zenészeket, valószínűleg a nyálam is kicsordulna az élvezettől. Itt azonban egyelőre szárazon maradok. A közönség reakciói is sokáig erőltetettnek és udvariaskodónak tűnnek.

Az első blokk végére, Handy St. Louis Blues-ában azonban végleg utat tör magának a zene, és kollektíve indul be a közönség nyálelválasztása. A gitáros-énekes, Lionel Louke keze alatt a hangszer bendzsóvá lényegül, énekhangja mintha a gyapotmezők felől szállna közénk. A hangzást Dave Carpenter visszafogott, mégis meglepően karakteres bőgőzése mélyíti el. Richie Barsay, a kölyök, meg olyan precízen és színesen dobol, hogy nem bírom levenni róla a szemem, s ha mégis, akkor is csak Hancock lebilincselő zongorajátékáig jutok. Ilyenkor mondják, hogy rabul ejt a zene. Én legalábbis ilyenkor mondom.

Sabin most éppen nem vezényel, hanem Herbie felé fordul, lakkcipős lábával veszettül dobog a karmesteri emelvényen, és vigyorogva érti a zenét. Most érződik, milyen fontos kapocs is lehet ő jazz és komolyzene között. A Rádiózenekar követi is őt hűségesen. Elképesztő, ahogy a hegedűk a semmiből úsznak rá Hancock zongoraszólójára, az oboa betakarja a csöndesebb gitárfutamokat, a rezesek meg bigbandeket megszégyenítő energiával törnek be Barsay halálpontos dobszólóinak nyomában. Herbie játéka ilyenkor megbújik a sűrű hangok között, majd váratlanul újra kifut a világos rétre, ahol mindenki jól megbámulhatja magának.

A közönség tombol az első rész végén. Húsz percet szusszanhatunk, addig mindenki pótolhatja a folyadékveszteséget. A második blokk elején Herbie elmondja, hogy Gershwin világa után most a sajátja következik, állam az államban, mondhatnánk, előbbi nélkül az utóbbi sem létezik. A Hancockot és Barsay-t körbevevő elektronika most kap igazán nagy szerepet a koncerten. Amíg Louke gitárjából cybertücsök hangokat csal elő, addig Barsay elektronikus dobpadján perceli a torzult zajokat, amire Hancock böki oda-oda egy szintetizátor-gyárlátogatás hangjait. A már-már randomzenének a szimfonikusok adnak szépséges keretet Wayne Shorter Nefertiti című számában. A közönség már ért mindent, tátott szájjal hallgatjuk a megszülető zenét, a szólók után pedig önkéntelenül is tapsban törnek ki egyesek.

A végére Hancock nagy kedvencének, Ray Charles-nak a Georgia on my mind című szerzeménye marad. A dobos seprűre, a bőgős a legfinomabb sodrású húrokra vált, a nagyzenekar pedig olyan lebegő természetességgel kíséri Hancock Ray Charles iránti tiszteletével átitatott játékát, hogy sírhatnékom támad a boldogságtól. A szám végén felrobban a kongresszusi központ, konszolidált, idős emberekből tör ki az üvöltés, a fütty, miközben a Herbie Hancock Jazz Quartet szerényen levonul a színpadról.

Sokáig zúg még a taps, mígnem a jazzlegenda magányosan visszasétál hangszeréhez, és egy pillanat alatt csönd lesz a hatalmas teremben. Hancock ekkor valamit zongorázni kezd, keményen, durván, a meredten figyelő nagyzenekar előtt. Senki nem tudja, mi lesz ebből, de az első ismerős motívumra valaki beordítja: jeee. Hancock talán legnagyobb és legtöbbször feldolgozott slágere, a Cantalope Island átrendezett partvonala rajzolódik ki a viharos zongoraszólóból. A három generáció tagjai pedig együtt dúdolnak, dobolnak, bólogatnak erre a régi-új számra, és most már mindenki elhiszi, hogy egy igazi élő jazzlegenda járt itt.

Itt járt Herbie Hancock.

Barabás Dániel

Fotók: Barabás Dániel

Kapcsolódó link:
Herbie Hancock hivatalos oldala