napi online kultúra és tudomány

ZENE
Nelson, a kétarcú
A Budapesti Fesztiválzenekar a Nemzeti Hangversenyteremben


Úgy tűnik, az a bizonyos hosszúra nyúlt 19. század annyira hosszú, hogy sose lesz vége – a koncerttermekben legalábbis. Hiszen a hangversenyeken elhangzó művek nagy része még 2005-ben is a romantikusnak nevezett zeneszerzők tetszetős, szép hangzású, dallamos, és érzelmes alkotásai közül kerül ki. A karmesterek közt számos olyan akad, aki a zenekar józan irányítása helyett az ösztönök felől közelítő, szuperromantikus maestro imidzsét választja. Ez általában kétféle hangzó eredményre vezet. Az egyik fergeteges produkció, ahol minden a helyén van, s annyira magával ragad, hogy úgy érezzük, a hangok szárnyán szinte egy másik világba repítettek minket. A másik egyfajta látszat-katarzis, ahol a karmestert elnézve ugyan elhisszük, hogy ő már mennyei magasságokban jár, mi magunk azonban még mindig a földön toporgunk.

Érdekes módon John Nelson – mint valami átváltozó-művész – mindkét típusra mutatott példát. A Costa Ricában született, de az Egyesült Államokban tanult karmester olvasatában Beethoven 2. Leonóra-nyitánya a hangok és a motívumok kusza szövevényének tűnt. Hogy miért, azon bőven volt időnk gondolkodni az első félidő alatt: mert hiányzik belőle a dallamérzékenység. Fontos szólamok – egy helyütt például a gyengébb hangú fagotté – kerülték el a dirigens figyelmét. Pedig a Beethoven-féle nyitány témái mögött már a későbbi szimfonikus költemény műfaját előlegezve egy történet főbb szereplői, hangulatai sejthetők – jó példa erre akár az Egmont, akár a Coriolan-nyitány is. A Leonórába ennek a törekvésnek nyilvánvaló jele a szabadító eljövetelét szimbolizáló, távoli trombitaszó, amit Nelson úgy intett be, mintha teljesen természetes lenne az, hogy a dallamfoszlány a koncerttermen kívülről szűrődik be.

Chopin e-moll zongoraversenyén is azt éreztem, hogy a karmester, méginkább napjaink egyik ügyeletes zongorista sztárja, Borisz Berezovszkij is a megoldandó feladat kategóriájába sorolta a művet. Soha nem hittem, hogy Chopin érzékien törékeny zenéjét ennyire kedvetlenül is meg lehet szólaltatni. Ha Berezovszkij befejezte a szólót, utána várta a következőt, s így tovább, afféle jó munkásemberként. A harminchat éves orosz művész hűvös, távolságtartó hangon zongorázott, és ő sem vette a fáradságot, hogy legalább megpróbálja beljebb vezetni hallgatóságát a mű rejtelmeibe. A balkéz kísérőformuláit rendszeresen elmismásolta, jóllehet Chopinnél azokban is dallam rejtőzik. Akinek azonban mindez nem lett volna elég, annak ott volt a ráadás, Chopin esz-moll etűdjének átirata, amelyet Leopold Godowsky, a 20. század egyik legnagyobb zongoravirtuóza készített bal kézre. Ez a választás azt mutatta meg, miként lesz egy lírai, őszinte vallomásból cirkuszi mutatvány. A zongorista feltette a közönség felé eső (jobb) kezét a hangszerre (nem a billentyűkre) afféle „csak a kezemet figyeljék”-gesztusként, a ballal pedig eljátszotta azt, amit a zeneszerző nyilvánvalóan nem azzal a céllal írt, hogy mások rendkívüli manuális képességüket fitogtassák.

A koncert második felében aztán megismertük John Nelson másik arcát. Úgy szólalt meg Schumann II. szimfóniája, mintha nem is ugyanaz az ősz szakállas karmester jött volna ki a pódiumra… Nelson ezúttal teljesen letisztult, kristálytiszta elképzelésekkel állt ki a Fesztiválzenekar elé, s annyira a „kezében volt” a mű, ahogyan az ember egy teniszlabdát tart a markában. Remekül elkapta az első tétel tempóit, a bevezetés utáni átvezetés gyorsítását, s az a lendület, ami az első félidőben hatásvadászatnak tűnt, ezúttal tartalommal telítődött. A második, scherzo tétel rendkívül virtuóz figuráit a hegedűk olyan összeszedetten és egységesen játszották, hogy az első tétel után még magasabbra emelkedtünk, és szárnyaltunk tova, abba a bizonyos másik világba. Aztán a harmadik, lassú tétel alatt hirtelen újból a föld középpontja felé kezdtük venni az irányt, mert Nelson nem lírai alkat, és ennek a zenének a költőiségével nem tud mit kezdeni. Schumann érzéki dallamai, bensőséges pianói, lassú, de nagy sűrűségű fokozásai nem történtek meg, ellenben gyönyörű oboa- és klarinétszólót hallhattunk. A fináléban aztán ismét otthon érezhette magát a karmester. Igaz, hogy választott tempója gyorsnak bizonyult, mintha nem a lejátszható legkisebb ritmusértékhez igazította volna – emiatt a gyorsan felfutó skálamotívum egyszer sem volt felismerhető –, s a tétel végi fergeteges harmónia-robbanások arányait sem dolgozta ki, a mű végül feloldozást jelentett a balul sikerült első félidő nyomasztó emlékei alól. A gyönyörűen kizengetett záróakkord pedig a mondást igazolta: minden jó, ha a vége jó.

Várkonyi Tamás

A Budapesti Fesztivál Zenekar koncertje
Művészetek Palotája (2005. november 25.)
Közreműködik: Borisz Berezovszkij (zongora)
Vezényel: John Nelson
Műsoron:
BEETHOVEN: Leonóra-nyitány
CHOPIN: E-moll zongoraverseny
SCHUMANN: C-dúr szimfónia

Kapcsolódó link:
A Budapesti Fesztivál Zenekar oldala




Korábbi zenekritikák:

A Danubia Szimfonikus zenekar koncertje
A MÁV Zenekar két koncertje
Yonderboi: Splendid Isolation
Max Raabe Bécsben
Koncert Farkas Ferenc emlékére
Hangverseny a hetvenéves Arvo Pärt tiszteletére
Indiai est a Trafóban
Közös izraeli-magyar hangverseny a II. világháború áldozatainak emlékére
A Budapesti Filharmóniai Társaság koncertje az Operában
Az Ensemble Ictus koncertje
Hárfafesztivál Gödöllőn
Az Erik Sumo Band és a Pannónia Allstar Ska Orchestra közös lemezbemutatója az A38-on
A Danubia Szimfonikus Zenekar a Zeneakadémián
Donizetti Roberto Devereux című operája a Művészetek Palotájában
Mahler Ünnep
Szegedi Ifjúsági Napok
Szögesdrót gyermek - A BJO koncertje
Jazz Teátrum 2005
Operagála a Bazilika előtt
Szekérnyom cigány zenei fesztivál
A Rádiózenekar a Zeneakadémián
Madredeus
Händel: Semele
Ibrahim Ferrer
Herbie Hancock
Szakály Ágnes cimbalomestje
A Moszkvai Csajkovszkij Zenekar koncertje
Barbara Hendricks
A bűvölet a Művészetek Palotájában
Az Amorf Ördögök koncertje az A38-on
Négy évszázad francia zenéje a Zeneakadémián
Bobby McFerrin a Kongresszusi Központban
Nemzeti Filharmonikusok a Művészetek Palotájában
Ivan Moravec a Zeneakadémián
A Pianomania a CEU-n
Italiano anno zero a Vasúttörténeti Parkban
Svédmagyarszövegzene a Merlin Színházban
Sir Peter Maxwell Davies születésnapi koncerje a Zeneakadémián
Gyöngyösi Levente A gólyakalifa és Vajda János Szent Péter és a zsoldosok című műve a Millenárison
Ligeti és holland zeneszerzők az Urániában
Az Ensemble '88 a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Budapest Jazzfesztivál
A Budapest Fesztiválzenekar a Zeneakadémián
Finn tangó az A38-on
Lajkó Félix és barátai a Kultuccában
A Rigoletto az Operában
A Matáv Szimfonikusok a Szent István téren
Dorota Anderszewska és Piotr Anderszewski az Olasz Intézetben
A Mike Stern Band a Millenárison
Dave Weckl a Millenárison
Joachim Kühn és a Drezdai Szólisták a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Az Odesszai Filharmonikusok a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
A Makám jubileumi koncertje a Zeneakadémián
A csavar fordul egyet az Erkelben
A Babos Project Romani és Trilok Gurtu a Millenárison
Usti opre!
Klasszikus és kortárs zene a Millenárison
Marcus Miller Budapesten
Budapest Jazz Fesztivál
A Vérnász az Operában
Örömkoncert a Felvonulási téren
Joe Zawinul a Millenárison
A Babos Project Romani,a Trio Midnight és Stefano diBattista a Millenárison
Frank London és Boban Markovic a Millenárison
A Cotton Club Singers a Tháliában
Amadinda koncert a Zeneakadémián
"A megmentett város" az Operában
"CsáKulka" a József Attila Színházban
Pont Műhely a Trafóban
Egy műkedvelő a Zeneakadémián
Zene füleinknek - nyári koncertek
Az álmok hídján mentem át ...
Talán, majd egyszer...
Kínos happy end - Trisztán és Izolda
Harry Kupfer zenés színháza
Pilinszky és a zene misztériuma
First recording ... II. rész
First recording ... I. rész
Pavarotti és barátai ...